Megváltást várunk?

Már megint úgy tűnik, megváltást várunk. Ki a földönkívülieket hívja, ki Jézus újbóli eljövetelét reméli, mások egy szakrális királyban bíznak. Egy közös pont van ezekben: kívülről várják a felmentő sereget.
Az számomra is nyilvánvaló, hogy a megváltás közel, csakhogy nem kívülről jön, ez bizonyos. Mindenki saját maga kell, hogy végigjárja az utat, hogy a halott porból élő emberré váljon.
A megváltás témája sokak számára tabu, főleg azoknak, akik azt hiszik (el), hogy őket Jézus megváltotta. Próbáltam ilyen barátommal beszélni erről, mert őszintén érdekel, hogy ez számára konkrétan mit jelent, de először csak ködös általánosságokat kaptam, azokat a mondatokat, amiket a templomban mondanak, aztán pedig elutasító kihátrálást a témából, mikor egyértelművé vált, hogy énbennem ezzel kapcsolatban nem vakhit, hanem kérdőjel van. Mert bizony én nem hiszem el, hogy egy ember halála megválthat bárkit, még akkor sem, ha erről az emberről azt hirdetik, hogy Isten egyszülött fia. Már ez a feltételezés is morbid, hiszen ha Istennek ő lett volna az egyszülöttje, akkor mi kik vagyunk? Nem Isten gyermekei? Ha én hiszek valakiben, akkor az miért váltana meg engem? Ráadásul mi is a megváltás? Az, hogy megszabadulunk a bűneinktől?
Érdekes módon, azok az emberek, akik megváltottnak hiszik magukat a környezetemben, nem élnek semmilyen szempontból minőségibb életet, mint azok, akik nem „tértek meg”. Sőt. Azt látom, hogy a vakhitben buzgólkodó emberek sokkal stresszesebbek, mert mindenáron igyekeznek jók lenni, elkerülni a bűnt, és ezáltal sokszor tesznek olyan dolgot, ami nem szívből jön, csak mert az jócselekedet, míg olyasmit, ami jól esne, de bűnösnek vagy nem illőnek minősül kikerülik akkor is, ha a lelkük mélyén erre sóvárognának. Lehet, hogy „jók”, de egyáltalán nem őszinték. Aki pedig nem őszinte, az hogy lehet „jó”??? Ilyenkor az ember átveri önmagát és abban bízik, hogy Istent is átverheti, mert olyannak mutatja magát, amilyen valójában nem.
Jó cselekedet valakinek segíteni akkor, amikor szívem szerint rohannék haza pihenni, és elegem van mindenkiből? Jóság az, amikor valakit ki nem állhatok, de hallgatom a panaszáradatát, miközben magamban a pokolba kívánom, csak hogy ne bántsam meg? Jó cselekedet valakit elvinni kocsival úgy, hogy közben magamban a tankban lévő benzincseppeket és a pénztárcámban lévő filléreket számolom?
Nem. Szerintem nem az. Ha valaki őszinte életet él, akkor lesz olyan, hogy azt mondja: „Bocs, ma nem viszlek el hazáig, csak ide ahol mi lakunk.” vagy: „Ne haragudj, de fáradt vagyok, és nem akarok veled beszélgetni.”
Miközben ezek az ismerőseim mindenáron segíteni próbálnak nekem (amiért én végtelenül hálás vagyok) – időnként láthatóan kényszeredetten – , folyamatosan kívül látják a saját problémáik okát és a megoldásokat is. Az életük pedig hömpölyög a megszokott mederben a kötelesség és a megfelelés partjai közé szorítva. Úgy gondolják, hogy ha megfelelnek, akkor megússzák a rossz dolgok következményeit. Csakhogy ennek a döntésnek is van következménye: kiadják a kezükből az életüket, élnek valamit, amihez talán közük sincs, miközben szenvednek és jónak hiszik magukat. A buddhizmus követőinél is hasonló a csapda, ők a karmát szeretnék megúszni, igyekeznek olyan dolgokat tenni, amikből csak „jó karma” keletkezik. Ez ugyanúgy a megúszásra játszás, bár valamivel jobban a sajátjuknak tekintik a megoldást, mégis elveszik a saját igazi életüket önmaguktól.
Azok az emberek viszont, akik a saját belső hangjukra hallgatnak –nem tekintik azt ördögtől valónak illetve a vágy hamis csapdájának-, egyre felszabadultabbak, mert napról napra élik a saját megváltásuk folyamatát. Tudják, hogy ez az ő dolguk, nem teszi meg helyettük senki. Aki nem kívülre helyezi a problémák forrását, az megtalálja a megoldásokat is önmagában. Az így élő ember mindig előrébb tud lépni, és akar is, mert a problémákat lehetőségnek látja, nem hárítja a felelősséget a külvilágra.
 Nálunk szinte minden nap történik valami csoda. Hol én csodálkozom rá, hol a párom, hogy jé, ezt eddig nem tudtam magamról. Most is egy betegség kapcsán jutott el a Kedves egy nagyszabású felismerésre. Nem volt könnyű szembesülés, de aki nem gyógyszerben és műtétben gondolkozik, az kénytelen ezt az utat választani. Ráadásul jól működik, mert egyre látványosabban nyílik ki előttünk a világ gazdagsága. A dogmák szűk folyosója helyett a tenger-végtelen. Hogy ennek ára van? Igen, mint mindennek. Fel kell vállalni a felelősséget, be kell ismerni a hülyeségeinket, néha pedig igen fájdalmas a szembesülés.
Amikor valaki felvállalja az életét, azt, aki ő maga, akkor ugyanúgy fogja kapni a tettei következményeit, mint bárki más, csak azzal az apró eltéréssel, hogy nem kell bűnbakot keresnie hozzá. Mert ha vállalom a hibáimat, akkor a tanulnivalót le tudom vonni, és legközelebb már nem potyogok bele ugyanabba a gödörbe, mehetek tovább. Aki ezt nem vállalja, aki meg akarja úszni a következményeket, az lavírozik, agyal, és a végén századszor is ugyanabban a lukban landol, mert nem veszi észre, hogy ő megy még mindig rossz úton és nem más lökte bele.
Az én szememben olyan a jézusi megváltás, mint a modern orvostudomány: nyugodtan élj ugyanolyan oktalan módon, mint eddig, a következménytől majd megment Jézus, vagy az orvosság, ami meg rossz benned – szerintünk – azt kivágjuk. Ezzel szemben én azt vallom: élj napról napra örömtelibben, szeretettelibben és vidámabban. Akkor nyugodt szívvel leülhetsz Jézussal sörözni, és ő érteni fogja a vicceidet, te pedig nevethetsz az övéin. Ez a megváltás.

Bejegyezte:

Forrás: LélekKunyhó

Tanítani azt jelenti: megmutatni

Tanítók kézikönyve

BEVEZETÉS

1. A világ gondolkodása szerint a tanítás és a tanulás szerepköre tulajdonképpen fordítva van. Ez egy jellemző megfordítottság. Látszólag a tanár és a tanuló különállóak; a tanár nem önmagának, hanem a tanulónak ad át valamit. Ezen kívül a tanítás, mint különleges esemény jelenik meg, amelyben időnknek meglehetősen kis hányadát használjuk fel. Ezzel szemben az Út a csodákhoz azt hangsúlyozza, hogy a tanítás maga a tanulás, így a tanár és a diák ugyanaz a személy. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a tanulás egy állandó folyamat; a nap minden pillanatában zajlik, sőt, alvás közbeni gondolatainkban is folytatódik.

 

2. Tanítani azt jelenti: megmutatni. Csak két gondolkodási rendszer létezik, és azt kell újra és újra demonstrálnod, hogy az egyiket vagy a másikat tartod igaznak. Ebből a szemléltetésből tanulnak mások és te magad is. A kérdés nem az, hogy fogsz-e tanítani, mivel ebben nincs döntési lehetőség. Mondhatjuk azt is, hogy a kurzus egyik célja, hogy választási módokat mutasson abban a tekintetben, hogy mit akarsz tanítani, attól függően, hogy mit akarsz megtanulni. Senki másnak nem adhatsz, csak önmagadnak, és ezt a tanításon keresztül lehet megtanulni. A tanítás nem más, mint tanúk összegyűjtése, akik demonstrálják, hogy mi az, amiben hiszel. Ez az átalakulás egy módszere. Ezt nem lehet pusztán szavakkal elérni. Minden helyzet egy esély arra, hogy megtanítsd másoknak, hogy ki vagy, és, hogy kik ők neked. Ennél nem több, de nem is kevesebb.

 

3. Ezért a tananyagot, amit összeállítasz, kizárólag az határozza meg, hogy mit gondolsz arról, hogy ki vagy, valamint, hogy mit jelent számodra a másokkal való kapcsolat. A formális tanítási helyzetben ezeknek a kérdéseknek látszólag semmi közük nincs ahhoz, amit tanítasz. Valójában azonban lehetetlen nem felhasználni bármely helyzetet annak a tanítására, amit megtanulni készülsz. Ebből a szempontból tanításod szóbeli oldala teljesen lényegtelen. Talán egybeesik vele, talán nem. Abból tanulsz igazán, ami mondandód mögött rejlik. A tanítás pusztán megerősíti azt, amit önmagadról hiszel. Az alapvető célja az, hogy felszámolja az önmagunkban való kételkedést. Ez persze nem azt jelenti, hogy az „én”, akit védelmezel, valós lenne. Hanem azt, hogy arról az „énről” tanítasz, akit valósnak hiszel.

 

4. Ez elkerülhetetlen. Nincs előle menekvés. Hogy is lehetne másképp? Mindenki, aki a világ tanmenetét követi – és mindenki követi, amíg csak meg nem változtatja a gondolkodását – csak azért tanít, hogy meggyőzze magát arról, hogy olyan, amilyen nem. Ez a világ célja. Mi más lehetne a tanmenet? Ebbe a reménytelen, és zárt tanulási helyzetbe – amely csak a kétségbeesést és a halált tanítja – küldi el Isten a tanítóit. És miközben az Ő, örömről és reményről szóló leckéit tanítják, tanulásuk végül teljessé válik.

 

5. Isten tanítói nélkül kevés reményünk lenne a megszabadulásra, mivel a bűn világa örökké valóságosnak tűnne. Az önmagukat átverőknek csalódniuk kell, mivel a megtévesztésről tanítanak. És mi más lehet a pokol? Ez Isten tanítóinak a kézikönyve. Ők nem tökéletesek, hiszen akkor nem lennének itt. A feladatuk mégis az, hogy itt váljanak tökéletessé, ezért a tökéletesedést tanítják újra és újra, a legkülönbözőbb módokon, míg végül megtanulják. És ekkor már nem láthatók többé, bár gondolataik örökké az erő és az igazság forrásai maradnak. Kik ők? Milyen alapon esik rájuk a választás? Mit tesznek? Hogyan képesek létrehozni saját megszabadulásukat és a világ megváltását? Ez a kézikönyv arra tesz kísérletet, hogy megválaszolja ezeket a kérdéseket.
Forrás: Sarkadi Krisztina, www.csodautas.blogspot.com.hu