Az én történetem

írta Pierre Franckh

Tizenegy éves voltam, amikor érthetetlen dolog történt: elváltak a szüleim. Családunk kettészakadt, s mi édesanyámmal esseni nénikémhez költöztünk. Édesapámat ettől kezdve csak hébe-hóba láttam, így éppen kamaszkoromra maradtam férfi példakép nélkül.
Nem tudtam, nem is akartam megérteni, miért ad fel egyszerre minden reményt, miért nem akar tovább együtt élni két ember, akik valaha szerették egymást, örök hűséget fogadtak és sokáig közös jövőben bíztak. Pedig van két gyermekük, akik másra sem vágynak, mint hogy szüleik együtt maradjanak.
Az én szememben a szüleim összetartoztak. Ők azonban másként gondolták. Mi történt, hogy az egykori szeretet így megváltozott, s mostanra képtelenek akár egyetlen nappal tovább is együtt maradni?
Ez a kérdés nem hagyott többé nyugodni. Máig sem hagy. Miért olyan nehéz az embernek megőriznie a szerelmet?
Bennem nem alakult ki a családiasság érzése, ezért nagyon korán elköltöztem otthonról, és még az érettségim előtt megházasodtam. Végre családot akartam. Álmaim családját. De valódi példakép nélkül, kiegyensúlyozott családi viszonyok és használható minták híján nem voltam képes valódi, mély szeretetre. Ezt a szomorú tényt saját válásom is alátámasztotta. Biztonságra és meghittségre vágyva végül idegen karokban kerestem menedéket. A szex nyújtott ugyan némi vigaszt, de utána minden addiginál magányosabbnak és elveszettebbnek éreztem magam.

Photo by Bonnie Kittle on Unsplash

A valódi fordulatot azonban egy válságos helyzet hozta meg.
Szakmai sikereim közepette ráébredtem, hogy hiába minden szexuális kapcsolat, hatalom és hírnév, pénz és elismerés – az igazi boldogságtól mindez végtelenül messze van.
Az egyetlen reménysugarat ebben a helyzetben azt jelentette, hogy végre világosan felismertem ezt a tényt, és többé nem engedtem a siker csábításának. Megértettem, hogy nincs értelme küzdeni és ellenszegülni. Megadtam magam. Megadtam magam a sorsomnak, és azért könyörögtem, hogy végre megismerhessem a benne rejlő igazságot, amit az élet számomra tartogat. A lelkem mélyén biztosan tudtam, hogy az élet a dicsőségen és az önelégültségen kívül egyebet is nyújt még nekem. Meggyőződésem volt, hogy vár még rám ennél nagyobb feladat – az életemnek mélyebb értelmet kell nyernie. Világrajövetelemnek nem lehetett csupán annyi célja, hogy egy ideig elszórakozzam, azután meghaljak. Bármi legyen is ez a mélyebb értelem, kész voltam átélni. Kész voltam vállalni az igazi feladatomat.
Aztán megtörtént a csoda. Egy teljes odaadással elmondott imádság után hirtelen egy másik világ tárult fel előttem. Ezután egy időre teljesen magamba fordultam. Ebben egy berlini szerződés is segítségemre volt. Néhány hónapig csak esténként játszottam két órát a színházban, amúgy elzárkóztam a külvilágtól és meditáltam. Elképesztő, mit műveltem: lekapcsoltam a villanyt, a lakásból kihajítottam mindent, ami megzavarhatta volna a gondolataimat, csak gyümölcsön és vízen éltem, és az életem értelmén gondolkoztam, no meg azon, hogyan találhatnám meg az igazi szeretetet.
Mint később kiderült, esetemben ez a kettő szorosan összefüggött egymással.
Összeírtam, mi mindent várok az eljövendő kapcsolattól, és csalódottan kellett megállapítanom, hogy én bizony nem tudnék megfelelni a kívánságaimnak. Képtelen lettem volna mindazt nyújtani, amit mástól elvártam. Vagy azért, mert hiányzott belőlem, vagy mert nem voltam képes rá. Nem tanultam meg elengedni és feltétel nélkül átadni magam, és ami a legfontosabb: képtelen voltam egyvalaki mellett dönteni és kimondani, hogy rajta kívül az égvilágon senki sem kell, csakis ő, történjék bármi – mert mi van, ha rosszul döntök?
Ismét elfogott a kétség, ami folyton elzárta előlem az őszinte, mély szeretetet. De elegem volt már a tévutakból. Jól tudtam, hová vezetnek. Nem akartam többé körben járni:
valakit megszeretni – elválni, megszeretni – elválni, megszeretni – elválni, megszeretni
– elválni, megszeretni – elválni, megszeretni – elválni, megszeretni
– elválni … Mennyi szóismétlés, ugye?
Az életben még gyakrabban ismételgetjük ugyanezt. És mi történik a megszeretés és az elválás között? Ekkor vall kudarcot az ember.
Szóval, meguntam a félmegoldásokat. Nyújtani is akartam mindazt, amit elvártam.
Igen ám, de ha nem voltam rá képes? (Ide, legnagyobb meglepetésemre, meglehetően sok minden tartozott.) Nos, legalábbis készen akartam állni. Éreztem, hogy a vágyam erre hajt, de nem tudom, hogyan tovább, hiszen nincsen benne tapasztalatom. Mindenesetre megvolt bennem a hajlandóság, hogy megtanuljam és átéljem, bármekkora fájdalommal járjon is.
Amikor ezt eldöntöttem csodálatos dolog történt. Elmúlt a szorongásom. Nem kellett ezt vagy azt tennem, egyszerűen olyan lehettem, amilyen vagyok. Úgyis az történik, aminek történnie kell. Egyetlen tennivalóm maradt: mindig őszintének lenni. És becsületesnek.
Mindig mindent elmondani, nem titkolózni, nem alakoskodni, nem csalni, nem színlelni azt, ami nincs. nem hazudni, titkon összehasonlítgatni.
Az elmélet egyértelmű volt, de megvalósítható ez egyáltalán? És ami a legfontosabb: kivel.
A döntés mindenesetre megszületett. És mivel döntöttem, keresnem sem kellett tovább. Korábban ugyanis éppen a keresés miatt voltam örökké elégedetlen azzal, ami körülvett. Nem akartam tovább keresni. Kész voltam hagyni, hogy menjen minden a maga útján.
Ekkor ajándékozott meg a sors a lehető legnagyobb tanulsággal.
Önként vállalt remeteségemben kollégáim rábeszéltek, hogy legalább egyszer menjek el velük vacsorázni előadás után. Egykedvűen hagytam, hogy magukkal cipeljenek. Azon az estén új ismerősökre tettem szert, olyan dolgokról beszéltem, amelyekről még sohasem, és csodálkozva láttam, hogy beszélgetőtársaimat ez mélyen megérintette – azután ismét visszahúzódtam magányomba.
Három héttel később megszólalt a telefon. Egy nő keresett, akinek azon az estén megadtam a telefonszámomat. Erre emlékeztem, de arra már nem igazán, hogyan is nézett ki.
Vagyis … de: szőke volt, karcsú és nagy, vastag szemüveget viselt.
Telefonon is elbeszélgettünk röpke … négy órát. Végül indulnom kellett a színházba. Másnap megint beszéltünk, ezúttal hét órán keresztül. Mivel mindketten biztosak voltunk benne, hogy úgysem találkozunk, elmondtunk egymásnak mindent, kibeszéltük minden titkunkat, amelyeket valamiért csakis idegenekkel osztunk meg.
Csodálatos volt. Ez a nyíltság olyan őszinte és meghitt volt, amelyhez foghatót korábban sohasem tapasztaltam. Két lélek nyílt meg egymás előtt, megkapó őszinteséggel, a szokásos álcák nélkül, egymáshoz minden távolság ellenére is oly közel.
A harmadik éjszaka után, egy újabb hétórás beszélgetést követően, miközben odakint már pirkadt, olyan szorosnak éreztük kapcsolatunkat, hogy elhatároztuk: együtt töltjük a szabadságunkat. Szerelmes vakáció egy parányi szigeten. Mivel én minden este a berlini színházban játszottam, ő pedig Bonnban, nem találkozhattunk, maradt hát a telefonálás.
Másnap, egy újabb végigbeszélgetett éjszaka után, minthogy olyan jól megértettük egymást, úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk, miután a szerződésünk lejár. Ő feladta a munkáját és a lakását. Képes volt őszinte odaadásra. Hat héten belül közös lakásba akartunk költözni. Az a néhány ismerősöm, akinek elmeséltem, mi történt, kötöznivaló bolondnak tartott.
Vajon valóban az voltam?
Szerintem nem volt ebben semmi kockázatos. Ha nem teszem próbára azt a meghitt összetartozást, amelyet ezzel a nővel éreztem, egy életen át szemrehányást tehetek magamnak, amiért a nagy szerelmet elszalasztottam.
,,De mi van, ha nem tetszik? Ha testileg nem illetek össze?” – kérdezték.
Akkor barátok leszünk. Hiszen mély, elszakíthatatlan lelki kötelék fűz össze minket. A feltétlen szeretet legfontosabb előfeltétele.
Eddig mindig máshonnan közelítettem. Először testi kapcsolatot létesítettem a nőkkel, és csak azután gondolkoztam el azon, hogy egyáltalán összeillünk-e. A sors most furcsamód rákényszerített, hogy ezúttal fordítva csináljam. Csak akkor kerülhetett sor a két ember találkozását megkoronázó testi egyesülésre, miután létrejött a lelki kötelék, és egyértelmű döntés született. De ne vágjunk az események elébe …
Hatheti várakozás, hat hétig tartó telefonálás következett: elmélyült beszélgetések, érzések, vágyak és persze félelmek megvitatása, mert mi van, ha a másik mégis meggondolja magát?
Most végre átélhettem, amire annyira vágytam: feltételek nélkül, az adok-kapok számontartása és titkok nélkül szerettem, teljesen átadva magamat. Önmagamat adtam, és ettől az érzéstől teljesen felszabadultam.
Hat hét múlva elérkezett a nagy pillanat. Teherautót béreltem, és elmentem Brémába, hogy elhozzam őt. Még ma is jól emlékszem, milyen boldogan ültem az autóban, hátul a bútoraival, oldalamon pedig a világ legcsodálatosabb asszonyával. Mélységesen átjárt ez az érzés, és átjár mind a mai napig. Még ma is olyan ajándéknak érzem őt, aki előtt bármikor szabad az Út.

12
Ennek immár tizenhárom éve. Azóta összeházasodtunk, és született egy kislányunk.
Átéltük a magunk válságait, amelyek minden kapcsolattal együtt járnak. Ez azonban egy cseppet sem tántorított el az elhatározásomtól. Ő az egyetlen nő az életemben, másra még gondolni sem voltam és vagyok hajlandó. Számomra nem létezik más. A beteljesüléshez odaadás kell. Az odaadás pedig nem osztogatható.
Gyakran megkérdezik, hogyan bírjuk a kísértést éppen mi, akik a nyilvánosság előtt állunk és a legcsinosabb nőkkel és férfiakkal lépünk fel, folyton úton, kitéve a vágyakozással teli, csábító éjszakáknak, egyedül a hotelszobákban.
Nos, a kísértés nem létezik. Ha az ember döntött, nincs többé kísértés. Ha az ember boldog, nem éri be egy szemernyivel sem kevesebbel.
Ez ilyen egyszerű.
Részlet Pierre Franckh:  A boldog szerelem aranyszabályai című könyvéből

A lélek szava

Tanuljunk a gyermekektől!

Vajon milyen lenne a világ, ha felnőtt korban is a lelkünk alaptermészete szerint élnének az emberek?

Az unokám még nem volt kétéves, amikor először vitték a szülei játszótérre.
Bizonytalan járással tipegett a hinta és mászóka felé. Pár gyermek volt már ott a szüleivel. Egy két-három éves kisfiú sírt valamiért. Az anyukája nem foglalkozott vele, inkább haragudott rá, amiért nyűgös.
Enid, a kis unokánk tétován figyelte egy darabig, majd odatipegett hozzá, és felé nyújtotta a labdáját.
A kisfiú meglepődött és elhallgatott.

007

Ennek a pici leánynak még nem alakult ki az én tudata. Addig szinte nem is találkozott korabeli gyermekekkel. Mégis felfogta, hogy a kisfiúnak rossz, és segíteni akart rajta. Anélkül, hogy bárki is tanította volna rá. Nem bosszankodott a zaj miatt, amit a kisfiú csapott, nem tanakodott rajta, hogy vajon megérdemelt büntetés miatt sír-e, és mivel az anyuka is ott van, etikus-e beleszólnia az anyuka és a kisfiú dolgába? Egyszerűen odament hozzá, és megpróbálta jobb kedvre deríteni, mert ez esett jól a lelkének.
A kisfiú anyukája láthatóan megilletődött. Ez a gesztus megérintette benne a mélyen eltemetett tiszta gyermeket, aki még értette a lélek szavát. Azt, akit idő közben mélyen eltemetett magában igények, elvárások és játszmák alá. Pedig nélküle soha nem lehet boldog.
Lám! Milyen bölcs a természet, amikor megköveteli, hogy erősen figyeljünk a gyermekeinkre, nehogy bajuk essen! Esélyt ad arra, hogy tanuljunk is tőlük valamit.

Forrás: Végh Sándor honlapja

Az ambíciótól az értelemig – A fordulópont – film

Az élet délutánja nem élhető a délelőtti elvek szerint, mert ami elég volt délelőtt, kevés lesz délután. És ami igaz volt délelőtt, délutánra már hazugság lesz belőle.”

Nem csak a vagyonod vagy, hanem az is amit csinálsz. És amit csinálsz válik azzá, amit eredménynek nevezünk. Ebből az következik, hogy az értékünk, a sikerünk, az emberi méltóságunk attól függ, hogy mit értünk el. Továbbá az vagy, amit gondolnak rólad. Vagyis a hírneved.” És ezt tényleg így gondoljuk a hétköznapokban.

 Erre a modellre épül minden, ami körülvesz minket, ezt verjük bele a gyermekeinkbe is (pedig ők még tudnák, hogy ez nem igaz) Leéljük az életünket és közben folyamatosan rettegünk a haláltól, hogy mindent elveszítünk és elmúlunk, oda lesz minden, amit az életünk alatt elértünk és felépítettünk.

Az Enthusiasm egy görög eredetű szó: Entheos és Iasm, jelentése: “A benned levő Isten.” Ez megint sok mindent megmagyaráz!

Amikor szenvedéllyel, lelkesedéssel vagy valami iránt, akkor igazából Isten beszél hozzád: ne érj életed végére azt mondván, hogy “mi van, ha rosszul éltem az egész életemet?” Nincs ennél nagyobb tragédia!
Elhangzik egy nagyon tanulságos kutatás eredménye is, mely megmutatja, hogyan változnak meg az életcélok, a prioritások a 2. szakaszban.
Nem azt vonzod magadhoz, amit akarsz, hanem ami vagy! Olyan kell legyél, amiből származol. És ha Istentől származol, akkor isteni kell legyél! – ezt megérteni első hallásra nem lehet. A továbbiakban írok majd olyan témákról, ami közelebb visz ennek a mondatnak az értelmezéséhez.
Jelenések könyvéből egy idézet: Ha olyan akarsz lenni mint én, tudva, hogy hasonlók vagyunk, én segíteni fogok. Ha nem akarsz olyan lenni mint én, várni fogok, amíg meggondolod magad.

Ennek semmi köze az életkorhoz, vagy önmagad megtalálásához. Bárki is lennél, bármennyi idős, csak egy gondolat választ el attól, hogy megváltoztasd az életed.

Remélem, most már érted, hogy a filmet érdemes végignézned.