Megváltottalak…

George Thomas plébános volt New England-nak egy kis városkájában. Húsvét reggelén, amikor zsúfolt templomában felment a szószékre prédikálni, egy régi, rozsdás, rozoga madárkalitkát vitt magával és letette a szószék párkányára. Persze mindenki meglepődve nézte és kíváncsian várta, mi fog itt történni. A plébános elkezdte a prédikációt:

,,Amikor tegnap végigmentem a Főutcán, szembe jött velem egy fiatal gyerek, kezében lóbálta ezt a madárkalitkát, és a kalitka alján három kis vadmadár lapult, reszketve a hidegtől és a félelemtől. Megállítottam a fiút és megkérdeztem:

– Na, mit viszel magaddal?

– Csak ezt a három vacak madarat – felelte.

– Aztán mit akarsz csinálni velük? – kérdezősködtem.

– Hazaviszem őket és szórakozom velük – felelte. – Feldühítem őket, kihúzom a tollaikat, egymás közötti viadalra uszítom őket. Élvezni fogom.

– De előbb-utóbb beleunsz majd. Utána mit csinálsz velük?

– Ó, van otthon két macskánk – mondta a fiú -, azok szeretik a madárhúst. Megetetem őket velük.

Hallgattam egy kicsit, aztán ismét megszólaltam:

– Fiam, mennyit kérsz a madarakért?

– Nem kellenek magának azok a madarak, atya. Hiszen azok csak vacak szürke mezei madarak Még énekelni sem tudnak. Még csak nem is szépek.

– Mennyit akarsz értük? – kérdeztem ismét. A fiú végignézett rajtam, mintha megbolondultam volna, aztán megmondta az árat: tíz dollár. Kivettem a zsebemből a tíz dollárt, odaadtam a gyereknek. A fiú letette a kalitkát a földre és egy pillanat alatt eltűnt. Én aztán felemeltem a madárkalitkát, elvittem a közeli parkba, ott letettem, kinyitottam az ajtaját, és szabadon engedtem a madarakat.”

Miután Thomas plébános elmondta a kalitka történetét, mindjárt egy másik történetbe kezdett:

,,Egy nap a Sátán és Jézus között párbeszéd folyt. A Sátán épp az Édenkertből jött és büszkén dicsekedett:

– Az egész emberiséget a kezeim közé kaparintottam. Csapdát állítottam nekik olyan csalétekkel, amelynek nem tudnak ellenállni. Mind az enyémek!

– Mit fogsz csinálni velük? – kérdezte Jézus.

– Szórakozni fogok velük. Megtanítom őket, hogyan házasodjanak és hogyan váljanak el egymástól; feldühítem őket, meg arra is megtanítom, hogyan gyűlöljék és kínozzák egymást; hogy részegeskedjenek és kábítózzanak; arra, hogy fegyvereket és bombákat találjanak fel és öljék egymást. Nagyon fogom élvezni – mondta a Sátán.

– Mit csinálsz majd velük akkor, ha eleged lesz a játékból?

– Megölöm őket! – felelte a Sátán.

– Mennyit kérsz értük? – érdeklõdött tovább Jézus.

– Nem kellenek neked azokaz emberek! Nem jók azok semmire! Megveszed őket, ők pedig csak gyűlölni fognak Leköpnek, megátkoznak és megölnek. Nem kellenek ők neked!

– Mennyit kérsz? – kérdezte újból Jézus.

A Sátán végignézett Jézuson és megvető gúnnyal mondta:

– A véredet, az összes könnyedet és az egész életedet!

Jézus így szólt: – Megegyeztünk! – aztán kifizette az árat…”

Ezzel George Thomas plébános fogta a madárkalitkát és lement a szószékről.

Forrás: Marana Tha 2004. március

Reklámok

VAJON MENNYI AZ ÉLET?

Kozsdi Tamás:

VAJON MENNYI AZ ÉLET?
——————————————————–
2006. október 8.

http://www.kozsditamas-terhirado.eoldal.hu/

Már legalább két hete, hogy ez a kérdés újra és újra előkívánkozik a lelkemből, s sohasem megyek tovább, hogy válaszoljak is rá. Most jöttem rá, inkább éreztem rá arra, hogy talán félek a választól. Félek a saját válaszomat megadni a saját magamnak feltett kérdésre. Mi lehet e misztérium mögött? Mitől olyan kísértetiesen nehéz vagy különös ezt a kérdést körbejárni, megízlelni vagy feltárni?
Már értem. Mert a Halálról szól. A válasz a halálról szól. Az én halálomról és ezáltal mindenek haláláról.
Az embert e felismerésben nem a félelem uralja el, hanem a szomorúság. A lemondás szomorúsága. Hogy nem maradt már semmije, hogy nincsen már semmi sem őbenne, ami még az életre nézve értéket jelenthetne, és végső soron, hogy az élete egyáltalán érték-e még.
Az élet értelmét kutatva a halállal találom szembe magam. De már érzem Őt, hogy ő nem is létezik. Ez a szó, hogy halál nem egy lényt jelöl; ő egy elképzelt, megszemélyesített létező, de nem lény; alaktalan; egy fátyolnak látom. A különös benne, hogy nem ijesztő, sőt hívogató, csalogató, de nem úgy, mint egy cukros bácsi, aki tőrbe csal, hanem szeretetszerű, békés, megbocsátó.
Mi lehet a titka? Azt gondolom, hogy az élet értelmét akkor értem meg, ha megértem, mi ez a fátyol, amit Halálnak nevezhetünk. Ilyen egyszerű lenne a képlet? Csak egy felfedezni való jelenség, és kész is a Nagy Bölcsesség? Enyém a tapasztalás?
De vajon megkaphatom-e a választ? Vajon nem kell-e akkor választanom a két világ között? Ugyan már, miért érzem, hogy ez két világ, hiszen a fátyol annyira mégsem választ el semmit.
De mégis. Meg-megtorpanok a „fal” előtt, pedig csak át kellene lépnem és megláthatnám, ami ott van. Hiszem, hogy vissza tudok jönni ide. Kétségem sincs afelől, hogy vissza tudok jönni, de nem ez a legnagyobb gondom, hanem hogy amit ott látok, az lehet olyan szép, hogy nem akarok majd ide visszajönni.
Milyen különös, a Halálról beszélek, és azt érzem, hogy szebb, mint az élet, amit eddig éltem s amit eddig gondoltam róla.
Itt valami misztériumnak kell lennie. Paradox mondatok és belső meleg érzetek jelennek meg bennem e témával kapcsolatban.
Vajon miért jár a fejem ezen a kérdésen napok óta? Már tudom, azért hogy megismerjem a Halál misztériumát. Már megint egy Isteni kegyelem, egy bölcs és higgadt noszogatás arra, hogy tanuljak Tőle, tanuljak Belőle, hogy egy kicsit megint, vagy még jobban Ő legyek.
Még mindig itt állok a fátyol előtt. Szürkés-fehéres, de sok benne a színpont: rózsaszín, narancs, halványzöld. Sok-sok színező pont, de egységesen csak szürkésfehér. Az egész fal leng, mint a selyem, amelyet a szél lágyan fúj.
Azt érzem, nem vagyok egyedül. A fátyol mögött gyülekeznek, a tudatom szerint angyaloknak nevezném őket, erősek, robosztus alkatúak és fehérek. Igen, látom a szárnyaikat. Férfiak és nők, de mind angyalok. Tiszta fehérek és barátságosan fénylenek. Mosolyt csal az arcomra.
Te jó ég! Telehold van, pár perce múlt éjfél, október 8-a van, és én a halál angyalaival találkozom! De vajon miért? A kíváncsiságom hozott el ide, ezt nem róhatom fel senkinek sem.
A kérdés, ami a fejemben motoszkált, egy jól elhelyezett kulcs kellett hogy legyen, mert ennek a csalinak a hatására vagyok most itt a szabad akaratomból.
Ha már itt vagyok, nem akarok távozni. Oka van, hogy idejöttem, bár még nem értem, de már érzem, hogy tovább kell mennem, ha nem is…
Oh, Istenem. Megnyílt a fátyol. Felnyílt, mint a függöny a színházban kétfelé, és a három vagy négy fehér, ember magasságú angyal átlép, felém lép és megfog. Karon ragadtak. Fogják a kezem. Visznek. Visznek át a fátyolon.
Négyen vannak. Ketten a csuklóm fogják, ketten a hátam mögött a vállamnál támogatnak. Nem lökdösnek, de határozottan terelnek. Nem hallom szavukat, csak érzem a nyugalmukat. Ijesztőnek is mondhatnám, de nem az, bár fogalmam sincs, mi fog történni, noha azt hiszem, pontosan értem, mi is történik.
Egy sötét helyen vagyok. Már nem fogják a kezem, elvittek oda, ahova kellett. Ez a sötét szoba a Bírák szobája. Nem tudom, honnan tudom. Érzem, hogy MEGÍTÉLNEK. Az imént fátyolok hullottak le rólam, amolyan aura rétegek, csupaszon állok a sötét teremben és csak érzem azt, hogy egy ítélőszék előtt állok, mögötte a bírákkal. Csak érzem őket. A levegő szilárd, a hely kristálytiszta. Jaj, nem találom e furcsán tökéletesre a szót! De itt minden makulátlan, itt minden, ami csak vagyok látható, még én is látom. Könnyezem, s talán zokogok, de nem az ítélettől vagy a félelemtől, hanem az igazság erejétől, a szembesülés lehetőségétől. Félelmetesen felemelő pillanat volt.

Valamit mondanak. Olvassák az ítéletemet. Nem értem a szavakat, de nem is érzem most fontosnak, úgy érzem, már csak futószalagon vagyok, mert mikor beléptem ide, már tudták, hogy mit fognak felolvasni. Aki ide kerül, azt érzem, már eldöntött sorsával szembesül.
Most kijáratokat érzek. Járatokat más felé. Emberek és lelkek, korábban élők és furcsa démoni alkatok is áramlanak mindenféle folyosókon. Leginkább kétirányú futószalagot látok. Rajta az emberek lelkeit. Ezek szerint én is elveszítettem már a testemet?
Megvagyok, de a válasz mégiscsak az, hogy igen. Már nincsenek bírák. Úgy érzem, megjegyzéseik voltak, de nem kaptam ítéletet, büntetőt semmiképp. De megmértek. Ezt határozottan érzem magamon, hogy megmértek, és jó, hogy csak megjegyzéseik voltak.
Az utamon, ahol most vagyok, még mindig sötét van, de mintha várni kellene valamire. Mint egy rendelő várójában: csak várunk, hogy szólítsanak. Egyedül vagyok, de érzem, hogy sokan vannak közel hozzám, akik ugyanígy egyedül vannak, mint most én.
Merre megyek tovább, mi fog most történni? A kíváncsiság az, ami újra a legerősebb bennem. És miért írom én mindezt? Talán, mert mindenki erre jön, mindenki ide jön, mindenkit így visznek és mindenkit ugyanígy megmérnek. Mindenkit egyformán. De jó, hogy így van. E bizarr helyen a legjobb érzés az, hogy minden olyan tökéletes és makulátlanul precíz. Az ember még bízhat is a Halálban, mert meg lehet róla győződni, hogy itt minden pontosan van vezetve és mérve, itt hiba nincsen, ezt a fogalmat még sosem használták itt. Mi lehet a technikájuk, ezt kifürkészném egyszer. S még mindig csak várok a sötét váróban. Az ítélet megvolt, ha lenne nálam szendvics, most elővenném. Ez pont az a helyzet.
A pillanatnyi megkönnyebbülésem mellett látom és érzem, hogy sokan utolsó útjukra mennek az ítélő teremből. Az ilyen alakok sötétek, rajtuk az árny színe kormos, fekete. Ők lefelé mennek a mozgójárdán, s tudom, hogy onnan nekik nincs már visszaút. Piros és sárga tűz lángol az út alján, s a mozgójárda csak egy irányba megy, lefelé. Szemlélődhetem. A várakozásom tehát egy kegyelmi lehetőség is, hogy láthassam, mi zajlik itt, és megérezhessem, hogyan is mennek itt a dolgok.
A repülőtér várótermében éreztem már hasonlót. Nézek ki az ablakon és figyelem, hogy a repülők föl- és leszállnak, jönnek és mennek. Zajlanak a sorok és én csak ülök és várok a saját soromra. A jegy pedig már a kezemben, mert az ítélet már megmutatta, mire vagyok méltó és mire nem. Csak én nem tudom még.
Vajon mennyi az élet? Teszem fel a kérdést, hiszen van időm megérteni, hogyan is kerültem ide. Az élet értelmét itt látjuk meg csak igazán. Amikor már csak várunk, és nézünk a sorsunk utáni sorban. Az életem, ami a fátyolon onnan volt, egy borsóként látom a tenyeremben. Nem annyira zölden, mint amennyire kéne, vagyis jelzi, hogy az életem érettsége, azaz kihasználása nem sikerült a legjobban. De azért nem fekete a borsó, csak egy kicsit sárga. Éretlen és fakó.
Az életem tehát ennyi. A saját kezemben láthatom összesűrítve, töményen, de semmi sem hiányzik belőle. Látom a kiskutyákat ugatni, az óvodás székeket, a délutáni alvások színhelyeit, az iskolalépcsőt, a fehér kis ingemet, a kék nyakkendőt, a környezetismeret 3-as dolgozatot, Kingát a 7. B-ből a földszinten, ahogy rám mosolyog, a felvételi lapot a középiskolába, a tanárúr arcát, ahogy a játék fogalmáról kérdez, édesanyám aggódását a teremajtón kívül. Mindenki ott van, mindenki. Benne a tenyeremben.
És már csak zokogok. Nem is tudom miért, csak teli erőből zokogok. A lehetőségeken, azokon, amiket nem éltem meg. Azt hiszem, nehezen találok olyat, amit valóban megéltem. De a legrosszabb benne az, hogy érzem, csak egyedül magamat hibáztathatom emiatt. Vajon akkor miért nem tettem meg?
Megnyugszom. Ülök a váróteremben, az ítélőszobán túl, kezemben a borsónyi életemmel. Tudom most már, hogy visszamehetek. Tudom, hogy van egy kiskapu innen a váróteremből, ahonnan egy csapásra újra a fátyolhoz érkezhetek és senki sem állja az utamat, hogy visszatérjek. Ide, a testembe, az életembe.
Megérkeztem, itt vagyok.
Akkor mennyit is ér az élet? S bár sok mindent láttam, és átéltem, nem kaptam rá választ. De, mégis.

Az élet annyi, amennyit én beleteszek. Csak ennyi, és milyen sok.

Forrás: www.boldoganya.eoldal.hu