A lélek szava

Tanuljunk a gyermekektől!

Vajon milyen lenne a világ, ha felnőtt korban is a lelkünk alaptermészete szerint élnének az emberek?

Az unokám még nem volt kétéves, amikor először vitték a szülei játszótérre.
Bizonytalan járással tipegett a hinta és mászóka felé. Pár gyermek volt már ott a szüleivel. Egy két-három éves kisfiú sírt valamiért. Az anyukája nem foglalkozott vele, inkább haragudott rá, amiért nyűgös.
Enid, a kis unokánk tétován figyelte egy darabig, majd odatipegett hozzá, és felé nyújtotta a labdáját.
A kisfiú meglepődött és elhallgatott.

007

Ennek a pici leánynak még nem alakult ki az én tudata. Addig szinte nem is találkozott korabeli gyermekekkel. Mégis felfogta, hogy a kisfiúnak rossz, és segíteni akart rajta. Anélkül, hogy bárki is tanította volna rá. Nem bosszankodott a zaj miatt, amit a kisfiú csapott, nem tanakodott rajta, hogy vajon megérdemelt büntetés miatt sír-e, és mivel az anyuka is ott van, etikus-e beleszólnia az anyuka és a kisfiú dolgába? Egyszerűen odament hozzá, és megpróbálta jobb kedvre deríteni, mert ez esett jól a lelkének.
A kisfiú anyukája láthatóan megilletődött. Ez a gesztus megérintette benne a mélyen eltemetett tiszta gyermeket, aki még értette a lélek szavát. Azt, akit idő közben mélyen eltemetett magában igények, elvárások és játszmák alá. Pedig nélküle soha nem lehet boldog.
Lám! Milyen bölcs a természet, amikor megköveteli, hogy erősen figyeljünk a gyermekeinkre, nehogy bajuk essen! Esélyt ad arra, hogy tanuljunk is tőlük valamit.

Forrás: Végh Sándor honlapja

A jövő iskolája

Sugata Mitra; a gyerekekről…

Milyennek képzeled a jövő iskoláját? Kérdezz meg négy kilencévest, ők majd megmondják a választ! – Ezekkel a szavakkal késztetett a képzés és az oktatás tartalmának, módszerének újragondolására Sugata Mitra professzor indiai-brit informatikus sztártanár, aki 2013-ban elnyerte a világmegváltó ötletnek járó TED-díjat.

Módszere az önszerveződő, önszabályozó tanulási körökön alapul, ahol a gyerekek szinte irányított tananyag és tanár nélkül is képesek fejlődni saját tempójukban, kooperációban. A professzor „kísérletében” egy indiai nyomornegyed épületfalába épített netes kapcsolattal ellátott számítógépet helyezett el és megdöbbentő módon a gyerekek kíváncsisága, leleményessége okán nulla előképzettséggel elkezdték használni, sőt programoztak és angolul is megtanultak idővel.

Sugata Mitra professzor Halácsy Péter, a Prezi alkotója és a Budapest School alapítója meghívására érkezett Budapestre, ahol szakembereknek tartott képzést és az érdeklődőknek előadást. Vajon milyen lesz a jövő iskolája? Milyen a felhőben lévő iskola? Valóban csak a körülményeket kell megteremteni a tanuláshoz és onnantól megy magától?

Számítógép a falban

Sugata Mitra indiai professzor a pedagógia teljes megreformálásán munkálkodik, nevét lassan az egész világon ismerik. Egyre többet hallani híres pedagógiai kísérletéről, amelyet 1999-ben kezdett el, és az ebből kialakított módszere a világ különböző pontjain vált ismerté – és vitatottá (az erről szóló TED-es előadása megnézhető a cikk végén).

A professzor sokat hallotta gazdag emberektől, hogy mennyire tehetségesek a gyerekeik, és csodákat művelnek a számítógéppel. Azon kezdett el gondolkodni, hogy lehet az, hogy a szegények gyerekei nem azok? Ők mások? Más aggyal születtek? Ez a kérdés nem hagyta nyugodni, ezért egy sajátos kísérletbe fogott.

Képtalálat a következőre: „Számonkérési, megfelelési stressz”

Egy indiai nyomornegyed épületfalába beépített egy számítógépet, amelyet internetkapcsolattal látott el. A gyerekek, akik ezt észrevették, odamentek hozzá, megkérdezték, hogy mi ez, mire ő csak annyit válaszolt, hogy nem tudom. – Akkor miért raktad ide? – kérdezték. A válasz: – Csak úgy.

Aztán magukra hagyta őket.

A kicsik, akik addig nem is láttak számítógépet, néhány óra múlva már böngésztek rajtuk. Ezt a kísérletet többször, máshol is megismételte, és mindig ugyanaz az eredmény született. A kíváncsi gyerekek néhány óra alatt felfedezték, mire képes a falba épített gép, és olyan kifejezéseket használtak, hogy processzor, meg egér…

Iskola a Felhőben – azaz a gyermeki kíváncsiság

A mai munkahelyek a csapatmunkára alapoznak, az ötletekre. Ezzel párhuzamosan a mai oktatás még mindig pendrive-ként akarja használni a gyerekek agyát, azt értékeli, mérlegei, hogy mennyi adatot képesek a lurkók a memóriájukban rögzíteni, bemagolni. Ezért kapják a dicséretet, az értékelést, nem a kreativitásukért, az újításaikért. Sugata Mitra szerint a fiatalok akkor motiváltak a tanulásban, ha a kíváncsiságukra alapozunk. Véleménye szerint a gyerekek tulajdonképpen bármit képesek önállóan, moderálás nélkül megtanulni, ha érdekli őket. Ezért egy olyan ötlettel rukkolt elő, amelyet már a világ több pontján kipróbáltak – mégpedig sikerrel.

Iskola a „felhőben”

Ennek a módszernek az alapját a gyerekek kíváncsiságának a felkeltése jelenti. Egy kérdésfeltevés, amire választ kell találniuk. Ez nagyjából azt jelenti, mintha egy munkafüzetben elolvasott feladatot kellene megoldaniuk, de itt a neten és egymáson kívül semmi segítségre nem számíthatnak, és persze így sokkal érdekesebb. Kezdetben általában négyes csoportok szerveződnek, a folytatás pedig az, hogy a kaotikus állapotokból – mert ezekben a Felhőiskolákban nincs a gyerekekkel tanár – létrejön egy spontán önszerveződő tanulói kör, vele párhuzamosan kibontakozik egy csoporthierarchia is. A harmadik tényező – ami nélkülözhetetlen kelléke ennek a káosznak – a biztatás. Magyarán: a felhőben (az interneten) megkereshetnek egy felnőttet, akit kérdezhetnek, ha segítségre van szükségük. Természetesen nem a megoldást kapják, csak pozitív hozzáállást. A többit saját maguknak kell megoldaniuk a világháló segítségével.

Az Felhősuli (School in the Cloud) alaptétele: a tanulás nem más, mint az önszerveződő oktatás terméke. A tanár kérdez, hátra dől, majd csodálkozik. Ha nem akarunk pótalkatrészek lenni a „nagy számítógépben”, akkor meg kell tervezni az oktatás jövőjét, amelynek a modellje a gyermeki kíváncsiságon és az együttműködésen alapszik. A „Felhőnagyi” lehet tanár, vagy egy nagymama is, aki bármikor „előkapható” pl. a Skype-on. Lehet rá számítani mindig, mint ahogyan az igazi nagyikra is…

Számonkérési, megfelelési stressz

Sok kísérlet bizonyítja, hogy abban az esetben, amikor valamilyen kényszer alatt cselekszik az ember, akkor veszélyhelyzetben érzi magát. Agyunknak az a része, amelyet a köztudatban hüllőagynak nevezünk, blokkolja a prefrontális kéreg – azaz az információk előhívásáért felelős agyi terület – munkáját, mert ösztönösen az életben maradásért küzd, a stresszt életveszélyként értelmezi. Amennyiben ezt a stresszt, ezt a fajta kényszert ki lehet iktatni, az információkat is elő tudjuk hívni. Következtetés: minden dolgozat, számonkérés gátolja a fejlődésüket. Ha valami újat tudhatnak meg, ha feltámad az érdeklődésük, akkor beszélhetünk motivációról.

Tapasztalatok a Felhőiskoláról

A professzornak 2016 óta állnak rendelkezésre adatok azokról a területekről, ahol a módszert alkalmazzák. A szövegértés pozitív tendenciát mutat, mivel a feladatok megoldását csak akkor tudják a gyerekek elvégezni, ha azt saját maguk elolvassák. Ezeknek a gyerekeknek a beszédkészségük, verbális kommunikációjuk is fejlődött. A másik érdekes tény: ahogyan nőtt a tudásuk a netkezelésben, úgy nőtt az önbizalmuk is.

Képtalálat a következőre: „felhő internet”

20 év munkájának eredménye mindenképpen az, hogy a Felhősulis gyerekek megtanulnak jól kutatni, keresni, guglizni, és a válaszokat pedig jól tudják értelmezni. A kaotikus környezet eleinte ijesztő, zavaró lehet, de a csoportot mindez nem zavarja. A legszegényebb területeken is hihetetlenül gyorsan megtanulták ezekben az önszerveződő tanulói körökben az angol nyelvet is. A miértre pedig egyszerű a válasz: a számítógép angolul beszélt, ezért ők is kénytelenek voltak megtanulni kommunikálni vele.

Hogyan ültethető ez át a magyar oktatási rendszerbe? Hogyan lehet biztonságos a net?

Az előadás végén – stílusosan – egy applikáció segítségével online kérdezhettek a résztvevők, sőt még egymás kérdéseit is értékelhették, a legtöbb szavazatot kapott kérdésre válaszolt a professzor. Például: hogyan tudunk biztonságos eszközöket nyújtani a gyerekeknek? Hogyan szavatoljuk, hogy ne botoljanak olyan képekbe, tartalmakba, amelyek megijeszthetik, megzavarhatják őket? Egy nagyon gyakorlatias választ is kaptunk erre: legyen legalább 80 cm-es a monitor, a hozzáférést mindenképpen biztosítanunk kell, de ezt ne egyedül tegyék a gyerekek. Korlátok szükségesek, a mértéket is tudni kell.

Ha eltiltjuk tőlük az okostelefontól, akkor abban próbáljuk őket megakadályozni, hogy az őket körülvevő világot – ami már egészen más, mint a mi világunk volt 10-20 évvel ezelőtt – alaposan megismerjék. Most okos kütyüket hoznak az iskolába, amelyeket kikapcsoltatnak velük. De mi lesz, ha digitális ruhákat alkotnak majd? Akkor azt is levetetjük?

Ha hagyjuk, hogy kiéljék a kíváncsiságukat, ha megfelelő módon irányítjuk őket, a velük született kíváncsiságukra alapozunk, akkor a gyerekeket az ő világukra tesszük alkalmassá.

Képtalálat a következőre: „a jövő iskolája”

A jövő iskolája

Valójában mi magunk sem tudjuk, hogy milyen életre és tudásanyagra kell felkészítenünk gyermekeinket, ezért a leghasznosabb, ha olyan kompetenciákkal ruházzuk fel őket, mint az együttműködés, a reziliencia, az algoritmikus gondolkodás, hisz minden más ott van a felhőben, amit ők olyan jól kezelnek. „Barátod a Google.”

„És ha ezek után van olyan kérdésed, amelyre nem tudod a választ, akkor kérdezz meg négy kilencévest!” – mosolygott a bajusza alatt a professzor.

forrás; Felelős Szülők Iskolája

Charoninstitute

Salamon beavató meséi

Esther és Jerry Hicks
Salamon beavató meséi (I.)

Mandala – Véda Könyvkiadó
Budakeszi, 2007

A könyv egy iskoláskorú kislányról és egy hatalmas bagolyról szól.

A nevéhez híven a madár nagyon bölcs és elkezdi tanítani a kislányt. Az élet hirtelen jött valóságától megriadt Sara félelmeit Salamon, a varázserejű, tudós bagoly oszlatja el. A kiszámíthatatlan földi jelenségek, melyek eddig szörnyűséges tragédiáknak tűntek, most új, gyönyörű, és érthető megvilágítást kapnak. Salamon tanítása nyomán, Sara kinyíló lelki értelme és szíve felfedezi a mindent átható, mindent átölelő lelki energia gondoskodó szeretetét. Még az érzékeny, intelligens gyerekek is csupán többnyire elbűvölők, kellemesen eredetiek a mi felnőtt szemünkben, amikor álmaikat, gyöngéd kis világukat, szívük történetét ártatlan egyszerűséggel elénk tárják. Hol vagyunk már a meséktől, a gyerekkortól? Pedig ha meghallunk egy gyermeket, vagy ezt a “felnőtteknek el sem mondhatom mesét”, rádöbbenünk, a gyermek még közel él ahhoz, aki útnak indította, s képes olyan szelíd, érzékeny híreket hozni Róla, miáltal nyomban megértjük mi felnőttek, miért is baj az, ha nem leszünk olyanok, mint a gyerekek.

A szerkesztő reménye, hogy a gyermek-olvasó megtudja, amit keres, az tényleg létezik, mi gondterhelt, annyi mindenért felelős felnőttek pedig ismét átélhetjük: a gyermek ajándék, Isten üzenete.

Kedvcsináló részlet a könyvből:

– Bárcsak én is tudnék repülni, mint te, Salamon!
– Miért? Miért szeretnél repülni?
– Ó, ha tudnád milyen unalmas mindig itt a földön sétálni. Annyira lassú! Egy örökkévalóság, míg odaérsz valahova, és nem is láthatsz semmit. Nagyon vacak dolog állandóan itt lenn, idelenn a földön. Unalmas.
– Úgy tűnik, nem igazán a kérdésemre válaszoltál.
– De igen. Elmondtam: azért akarok repülni, mert…
– Mert nem szeretsz sétálgatni az unalmas földön. Látod, nem mondtad el, hogy miért szeretnél repülni. Azt mondtad el, hogy miért nem szeretsz – nem-repülni.
– Miért, van különbség?
– Igen! Óriási a különbség. Gondold át még egyszer!
Kicsit meglepődve Salamon legújabb szőrszálhasogató kérésén, újra megpróbálta.
– Szóval. Azért szeretnék repülni, mert gyalogolni nem érdekes, és sokáig tart itt a földön eljutni valahová.
– Sara, nem veszed észre, hogy megint inkább arról beszélsz, amit nem akarsz, és hogy miért nem akarod azt, amit nem akarsz!? Próbáld újra!
– Na jól van. Azért akarok repülni, mert… Salamon, nem értem mit akarsz tőlem! Mit mondjak?
– Azt szeretném, hogy azt mondd meg, hogy miért akarsz repülni.
– Repülni akarok! – kiáltotta Sara türelmetlenül, a madár értetlenségén felháborodva.
– Jó. Most azt mondd el, hogy miért akarsz repülni! Milyen is lenne az? Tedd valóságossá! Írd le nekem, milyen érzés repülni! Ne arról beszélj, hogy milyen ott lenn a földön, vagy milyen nem-repülni! Arról beszélj, milyen a repülés!
Végre kezdte kapizsgálni a dolgot. Becsukta szemét, és elkezdett beszélni.
– Repüléskor szabadnak érzed magad, olyan mintha vízen lebegnél, csak sokkal gyorsabb…
– Mondd el, mit látsz, amikor repülsz!
– Látom az egész várost messze lenn. Látom a Fő utcát, az autókat és az embereket hangyaként mászni. Látom a folyót. Látom az iskolát.
– Milyen érzés repülni? Meséld el nekem, mit érzel, amikor repülsz!
Elgondolkodott, és még mindig csukott szemmel úgy tett, mintha repülne.
– Csuda jó érzés. Annyira csodálatos érzésnek kell lennie. Gyorsan suhanok, mint a szél. Szabadnak érzem magam. Annyira jó!
Sara immár teljesen beleélte magát a gondolatba. És akkor hirtelen ugyanazzal az intenzitással, amit nap, mint nap látott, amikor Salamon felszállt a levegőbe, valamilyen lélegzetelállító huss-t érzett belül. Úgy érezte egy pillanatra, hogy a teste száz kilót nyom, aztán szinte azonnal, mintha súlytalan lenne. És ekkor felemelkedett a levegőbe.
– Salamon – sikította megmámorosodva – nézz ide, repülök!
Salamon együtt repült vele, együtt hasították a levegőt, magasan a városka felett. A szülővárosa felett, ahol ismert minden követ. De most olyan nézőpontból fedezte fel a világot, amiről eddig nem is álmodott, hogy lehetséges.
– Pompás! Ez fantasztikus!
Salamon mosolygott és élvezte a kislány rendkívüli lelkesedését.
– Hová megyünk?
– Ahová csak akarsz.
– Nézd! – tört ki Sara, lenézve csendes kicsi városára.
Még sose látta ilyen szépnek. Egyszer már látta felülről a várost, amikor a nagybátyja repülőn felvitte őt és családját a levegőbe. De akkor nem látott sokat. A repülő ablaka túl magasan volt, és akárhányszor feltérdelt, hogy kilásson, az apja mindig rászólt, hogy üljön vissza és kapcsolja be a biztonsági övét. Akkor nem sok öröme volt a repülésben.
De ez egészen más érzés volt. Mindent látott. Minden utcát és minden egyes épületet. Látta a sok kis üzletet a Fő utcán… Hoyt zöldségesét, Peterson gyógyszerárudáját, a postát… Látta a kis folyót kanyarogni a városon keresztül. Néhány autó araszolt az úton és egy maroknyi ember sétálgatott.
– Salamon, ez a legcsodálatosabb dolog, ami egész életemben történt velem! Gyerünk az iskolámhoz! – megmutatom, hol töltöm a napja… – Sara hangja elfulladt, ahogy iskolája felé irányította röptét.
– Egész másképp néz ki innen fentről! – kiáltotta meglepődve, azon hogy milyen nagy az épület. A tető mintha az örökkévalóságig tartott volna.
– Lejjebb mehetünk, vagy itt kell fönt maradnunk? – lelkendezett Sara.
– Odamehetsz, ahová csak akarsz.
Sara még egyszer felsikoltott örömében, és zuhanórepülésben megközelítette a játszóteret, majd lassan elrepült az osztály ablakai előtt.
– Nézd Salamon, látszik a padom, és ott van Mr. Jorgensen is.
Sara és Salamon a város egyik végéből a másikba röpködtek, hol lefele zuhantak, hol felfelé süvítettek, egész az egekig.
– Nézd, ott van Jason és Billy.
– Hé, Jason, nézd, repülök! – kiáltotta, de Jason nem hallotta. – Héééé Jason! Nézz ide! Repülök! – kiáltotta még hangosabban.
– Jason nem hall téged.
– De miért nem? Én hallom őt.
– Jasonnek még túl korai! Ő még nem kérdez. De majd fog… Idővel.
Sara most jobban megértette, miért nem látta Jason és Billy Salamont.
– Ők téged se látnak, ugye?
Sara örült, hogy Jason és Billy nem láthatták Salamont. Lehet, hogy bántanák is, ha meglátnák – gondolta.
Életében még soha ilyen jól nem érezte magát. Magasra szárnyalt, egészen az égig, olyan magasra, hogy az autók a főúton pici hangyáknak látszottak. Aztán szinte erőfeszítés nélkül irányt változtatott, és lefelé suhant, le egészen közel a földhöz – sikítva, az örömtől – gyorsan, mint a szélvész. Lesiklott a folyóhoz, olyan közel a vízhez, hogy érezte a folyó illatát, aztán lebukott a Fő utca hídja alá és zúgva kiröppent a másik oldalon. Salamon tartotta a sebességet mellette, mintha már százszor gyakorolták volna a repülést.
Úgy tűnt órákig fent szárnyaltak, aztán ugyanazzal az erőteljes huss-sal, ami felküldte Sarát a magasba, visszatért testébe és lenn volt a földön. A kislány olyan izgatott volt, hogy alig kapott lélegzetet. Minden kétséget kizáróan ez volt élete legkivételesebb élménye.
– Salamon, ez csodás volt! – lelkendezett. Úgy tűnt neki mintha órákig fenn szálltak volna.
– Mennyi az idő? – ijedten az órájára nézett. Biztos volt benne, hogy kikap otthon, amiért így elmaradt. De az órája szerint csak pár perc telt el.
– Salamon, te nagyon furcsa életet élsz. Tudod? Semmi nem úgy van, ahogy az ember elvárná.
– Mit értesz ezen?
– Hát például, hogy repülhetünk a város felett körbe-körbe, és közben nem múlik az idő. Nem gondolod, hogy ez elég furcsa? És még az is, hogy én láthatlak téged és beszélhetek veled, de Jason és Billy nem láthatnak téged, és nem beszélhetnek veled. Nem gondolod, hogy ez is furcsa?
– Ha ők is ilyen erősen akarnának, mint te, ők is tudnának. Vagy ha én elég erősen tudnék akarni, befolyásolhatnám őket.
– Ezt meg hogy érted?
– A lelkesedésük hozott ide téged, pedig nem is igen láttak engem. Nagyon fontos láncszemet képeztek a kapcsolatunk kibontakozásában.
– Gondolom. – Sarának nem igazán akaródzott öccse javára írni ezt a különleges élményt. Kényelmesebbnek tűnt hagyni őt eddigi szerepében, mint egy “mindig zavaró körülmény”. De mint kulcsszereplő az ő örömteli megvilágosodásában? Egyelőre ez túl nagy elismerés lett volna.
– Most pedig, mondd el nekem, mit tanultál ma? – mosolygott Salamon.
– Megtanultam, hogy tudok repülni a város felett, és hogy közben nem telik az idő? – válaszolta Sara kérdően, hogy vajon ez-e az, amit Salamon hallani akar. – Megtanultam, hogy Jason és Billy nem hallanak, ha szólok hozzájuk, és nem látnak, miközben repülök, mert még túl fiatalok és még nem készek rá? Azt is megtanultam, hogy odafenn egyáltalán nincs hideg, amikor repülök?
– Ez mind igaz, és majd még beszélünk róla, de emlékszel-e rá, hogy amíg arról beszéltél, amit nem akarsz, nem történt semmi? De mikor arról kezdtél beszélni, amit akarsz – sőt még fontosabb – amikor képes voltál érezni azt, amit akarsz, akkor megtörtént: azonnal.
Sara egy darabig csöndben gondolkodott, és próbált visszaemlékezni. De nem emlékezett rá, hogy bármire gondolt volna, vagy hogy bármit érzett volna repülés előtt. Inkább a repülés részre akart gondolni.
– Sara, jusson ez eszedbe, amilyen gyakran csak lehet, és próbáld meg gyakorolni!
– Azt akarod, hogy gyakoroljam a repülést? Rendben!
– Nem csak a repülést. Azt szeretném, ha gyakorolnád, hogyan kell erősen gondolni arra, amit szeretnél, és elgondolkodnál azon, hogy miért is szeretnéd azt, amit szeretnél! Egészen addig, míg képes leszel igazán érezni is azt. Ez a legfontosabb dolog, amit tőlem megtanulhatsz!