Salamon beavató meséi

Esther és Jerry Hicks
Salamon beavató meséi (I.)

Mandala – Véda Könyvkiadó
Budakeszi, 2007

A könyv egy iskoláskorú kislányról és egy hatalmas bagolyról szól.

A nevéhez híven a madár nagyon bölcs és elkezdi tanítani a kislányt. Az élet hirtelen jött valóságától megriadt Sara félelmeit Salamon, a varázserejű, tudós bagoly oszlatja el. A kiszámíthatatlan földi jelenségek, melyek eddig szörnyűséges tragédiáknak tűntek, most új, gyönyörű, és érthető megvilágítást kapnak. Salamon tanítása nyomán, Sara kinyíló lelki értelme és szíve felfedezi a mindent átható, mindent átölelő lelki energia gondoskodó szeretetét. Még az érzékeny, intelligens gyerekek is csupán többnyire elbűvölők, kellemesen eredetiek a mi felnőtt szemünkben, amikor álmaikat, gyöngéd kis világukat, szívük történetét ártatlan egyszerűséggel elénk tárják. Hol vagyunk már a meséktől, a gyerekkortól? Pedig ha meghallunk egy gyermeket, vagy ezt a “felnőtteknek el sem mondhatom mesét”, rádöbbenünk, a gyermek még közel él ahhoz, aki útnak indította, s képes olyan szelíd, érzékeny híreket hozni Róla, miáltal nyomban megértjük mi felnőttek, miért is baj az, ha nem leszünk olyanok, mint a gyerekek.

A szerkesztő reménye, hogy a gyermek-olvasó megtudja, amit keres, az tényleg létezik, mi gondterhelt, annyi mindenért felelős felnőttek pedig ismét átélhetjük: a gyermek ajándék, Isten üzenete.

Kedvcsináló részlet a könyvből:

– Bárcsak én is tudnék repülni, mint te, Salamon!
– Miért? Miért szeretnél repülni?
– Ó, ha tudnád milyen unalmas mindig itt a földön sétálni. Annyira lassú! Egy örökkévalóság, míg odaérsz valahova, és nem is láthatsz semmit. Nagyon vacak dolog állandóan itt lenn, idelenn a földön. Unalmas.
– Úgy tűnik, nem igazán a kérdésemre válaszoltál.
– De igen. Elmondtam: azért akarok repülni, mert…
– Mert nem szeretsz sétálgatni az unalmas földön. Látod, nem mondtad el, hogy miért szeretnél repülni. Azt mondtad el, hogy miért nem szeretsz – nem-repülni.
– Miért, van különbség?
– Igen! Óriási a különbség. Gondold át még egyszer!
Kicsit meglepődve Salamon legújabb szőrszálhasogató kérésén, újra megpróbálta.
– Szóval. Azért szeretnék repülni, mert gyalogolni nem érdekes, és sokáig tart itt a földön eljutni valahová.
– Sara, nem veszed észre, hogy megint inkább arról beszélsz, amit nem akarsz, és hogy miért nem akarod azt, amit nem akarsz!? Próbáld újra!
– Na jól van. Azért akarok repülni, mert… Salamon, nem értem mit akarsz tőlem! Mit mondjak?
– Azt szeretném, hogy azt mondd meg, hogy miért akarsz repülni.
– Repülni akarok! – kiáltotta Sara türelmetlenül, a madár értetlenségén felháborodva.
– Jó. Most azt mondd el, hogy miért akarsz repülni! Milyen is lenne az? Tedd valóságossá! Írd le nekem, milyen érzés repülni! Ne arról beszélj, hogy milyen ott lenn a földön, vagy milyen nem-repülni! Arról beszélj, milyen a repülés!
Végre kezdte kapizsgálni a dolgot. Becsukta szemét, és elkezdett beszélni.
– Repüléskor szabadnak érzed magad, olyan mintha vízen lebegnél, csak sokkal gyorsabb…
– Mondd el, mit látsz, amikor repülsz!
– Látom az egész várost messze lenn. Látom a Fő utcát, az autókat és az embereket hangyaként mászni. Látom a folyót. Látom az iskolát.
– Milyen érzés repülni? Meséld el nekem, mit érzel, amikor repülsz!
Elgondolkodott, és még mindig csukott szemmel úgy tett, mintha repülne.
– Csuda jó érzés. Annyira csodálatos érzésnek kell lennie. Gyorsan suhanok, mint a szél. Szabadnak érzem magam. Annyira jó!
Sara immár teljesen beleélte magát a gondolatba. És akkor hirtelen ugyanazzal az intenzitással, amit nap, mint nap látott, amikor Salamon felszállt a levegőbe, valamilyen lélegzetelállító huss-t érzett belül. Úgy érezte egy pillanatra, hogy a teste száz kilót nyom, aztán szinte azonnal, mintha súlytalan lenne. És ekkor felemelkedett a levegőbe.
– Salamon – sikította megmámorosodva – nézz ide, repülök!
Salamon együtt repült vele, együtt hasították a levegőt, magasan a városka felett. A szülővárosa felett, ahol ismert minden követ. De most olyan nézőpontból fedezte fel a világot, amiről eddig nem is álmodott, hogy lehetséges.
– Pompás! Ez fantasztikus!
Salamon mosolygott és élvezte a kislány rendkívüli lelkesedését.
– Hová megyünk?
– Ahová csak akarsz.
– Nézd! – tört ki Sara, lenézve csendes kicsi városára.
Még sose látta ilyen szépnek. Egyszer már látta felülről a várost, amikor a nagybátyja repülőn felvitte őt és családját a levegőbe. De akkor nem látott sokat. A repülő ablaka túl magasan volt, és akárhányszor feltérdelt, hogy kilásson, az apja mindig rászólt, hogy üljön vissza és kapcsolja be a biztonsági övét. Akkor nem sok öröme volt a repülésben.
De ez egészen más érzés volt. Mindent látott. Minden utcát és minden egyes épületet. Látta a sok kis üzletet a Fő utcán… Hoyt zöldségesét, Peterson gyógyszerárudáját, a postát… Látta a kis folyót kanyarogni a városon keresztül. Néhány autó araszolt az úton és egy maroknyi ember sétálgatott.
– Salamon, ez a legcsodálatosabb dolog, ami egész életemben történt velem! Gyerünk az iskolámhoz! – megmutatom, hol töltöm a napja… – Sara hangja elfulladt, ahogy iskolája felé irányította röptét.
– Egész másképp néz ki innen fentről! – kiáltotta meglepődve, azon hogy milyen nagy az épület. A tető mintha az örökkévalóságig tartott volna.
– Lejjebb mehetünk, vagy itt kell fönt maradnunk? – lelkendezett Sara.
– Odamehetsz, ahová csak akarsz.
Sara még egyszer felsikoltott örömében, és zuhanórepülésben megközelítette a játszóteret, majd lassan elrepült az osztály ablakai előtt.
– Nézd Salamon, látszik a padom, és ott van Mr. Jorgensen is.
Sara és Salamon a város egyik végéből a másikba röpködtek, hol lefele zuhantak, hol felfelé süvítettek, egész az egekig.
– Nézd, ott van Jason és Billy.
– Hé, Jason, nézd, repülök! – kiáltotta, de Jason nem hallotta. – Héééé Jason! Nézz ide! Repülök! – kiáltotta még hangosabban.
– Jason nem hall téged.
– De miért nem? Én hallom őt.
– Jasonnek még túl korai! Ő még nem kérdez. De majd fog… Idővel.
Sara most jobban megértette, miért nem látta Jason és Billy Salamont.
– Ők téged se látnak, ugye?
Sara örült, hogy Jason és Billy nem láthatták Salamont. Lehet, hogy bántanák is, ha meglátnák – gondolta.
Életében még soha ilyen jól nem érezte magát. Magasra szárnyalt, egészen az égig, olyan magasra, hogy az autók a főúton pici hangyáknak látszottak. Aztán szinte erőfeszítés nélkül irányt változtatott, és lefelé suhant, le egészen közel a földhöz – sikítva, az örömtől – gyorsan, mint a szélvész. Lesiklott a folyóhoz, olyan közel a vízhez, hogy érezte a folyó illatát, aztán lebukott a Fő utca hídja alá és zúgva kiröppent a másik oldalon. Salamon tartotta a sebességet mellette, mintha már százszor gyakorolták volna a repülést.
Úgy tűnt órákig fent szárnyaltak, aztán ugyanazzal az erőteljes huss-sal, ami felküldte Sarát a magasba, visszatért testébe és lenn volt a földön. A kislány olyan izgatott volt, hogy alig kapott lélegzetet. Minden kétséget kizáróan ez volt élete legkivételesebb élménye.
– Salamon, ez csodás volt! – lelkendezett. Úgy tűnt neki mintha órákig fenn szálltak volna.
– Mennyi az idő? – ijedten az órájára nézett. Biztos volt benne, hogy kikap otthon, amiért így elmaradt. De az órája szerint csak pár perc telt el.
– Salamon, te nagyon furcsa életet élsz. Tudod? Semmi nem úgy van, ahogy az ember elvárná.
– Mit értesz ezen?
– Hát például, hogy repülhetünk a város felett körbe-körbe, és közben nem múlik az idő. Nem gondolod, hogy ez elég furcsa? És még az is, hogy én láthatlak téged és beszélhetek veled, de Jason és Billy nem láthatnak téged, és nem beszélhetnek veled. Nem gondolod, hogy ez is furcsa?
– Ha ők is ilyen erősen akarnának, mint te, ők is tudnának. Vagy ha én elég erősen tudnék akarni, befolyásolhatnám őket.
– Ezt meg hogy érted?
– A lelkesedésük hozott ide téged, pedig nem is igen láttak engem. Nagyon fontos láncszemet képeztek a kapcsolatunk kibontakozásában.
– Gondolom. – Sarának nem igazán akaródzott öccse javára írni ezt a különleges élményt. Kényelmesebbnek tűnt hagyni őt eddigi szerepében, mint egy “mindig zavaró körülmény”. De mint kulcsszereplő az ő örömteli megvilágosodásában? Egyelőre ez túl nagy elismerés lett volna.
– Most pedig, mondd el nekem, mit tanultál ma? – mosolygott Salamon.
– Megtanultam, hogy tudok repülni a város felett, és hogy közben nem telik az idő? – válaszolta Sara kérdően, hogy vajon ez-e az, amit Salamon hallani akar. – Megtanultam, hogy Jason és Billy nem hallanak, ha szólok hozzájuk, és nem látnak, miközben repülök, mert még túl fiatalok és még nem készek rá? Azt is megtanultam, hogy odafenn egyáltalán nincs hideg, amikor repülök?
– Ez mind igaz, és majd még beszélünk róla, de emlékszel-e rá, hogy amíg arról beszéltél, amit nem akarsz, nem történt semmi? De mikor arról kezdtél beszélni, amit akarsz – sőt még fontosabb – amikor képes voltál érezni azt, amit akarsz, akkor megtörtént: azonnal.
Sara egy darabig csöndben gondolkodott, és próbált visszaemlékezni. De nem emlékezett rá, hogy bármire gondolt volna, vagy hogy bármit érzett volna repülés előtt. Inkább a repülés részre akart gondolni.
– Sara, jusson ez eszedbe, amilyen gyakran csak lehet, és próbáld meg gyakorolni!
– Azt akarod, hogy gyakoroljam a repülést? Rendben!
– Nem csak a repülést. Azt szeretném, ha gyakorolnád, hogyan kell erősen gondolni arra, amit szeretnél, és elgondolkodnál azon, hogy miért is szeretnéd azt, amit szeretnél! Egészen addig, míg képes leszel igazán érezni is azt. Ez a legfontosabb dolog, amit tőlem megtanulhatsz!

Amit mi oktatásnak hívunk, az nem felnyitja az elmét, hanem rácsavarja a fedelet.

Részlet David Icke: A végtelen szeretet az egyetlen igazság című könyvéből
…Kezembe került egy tanulmány a brit tinédzserek szellemi és érzelmi egészségéről, bár ugyanez vonatkozik az egész iparosított, számítógépesített világra. A  „Gyermeklélektan és pszichiátria” folyóiratban megjelent írás címe:„Idő trendek a serdülőkori mentális egészségben”. Arról szólt, hogy az elmúlt húsz évben 70%-al megnőtt a szorongástól, depressziótól szenvedő tizenöt évesek száma. Hé! Tizenöt évesekről beszélünk!!! A tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy a „siker utáni vágy”miatti nyomás okolható a kamaszok érzelmi sérüléseinek drámai növekedéséért. Hozzá kel-lett volna tenni, pontosabban a Rendszer által meghatározott siker utáni vágy. A cikk szerint:„a tanulmányi eredmények hajszolásának kényszere és az eladósodási kilátások hozzájárulnak a széleskörű boldogtalansághoz”. Angliában a Blair kormánynak köszönhetően, a diákok óriási adósságba kerülnek az egyetem végére, mivel kölcsönöket kell felvenniük, hogy fizessenek az oktatásért (pontosabban azért, amit oktatás címszóval letolnak a torkukon). A kölcsön a Rendszer uralmát jelenti,és ez a diákhitelek valódi oka. A tanulmány azt is kimutatta, hogy az iskolában eltöltött idő és a szabadidő közt nincs egyensúly, amiről már évek óta beszélek. A kölyköket ötször egy héten hosszú órákig az iskolában tartják, és amikor a börtönajtó végre kinyílik, házi feladattal kitömve bocsátják őket útjukra. Mikor van a gyerekeknek és a fiataloknak idejük azzal foglalkozni, amivel akarnak? Válasz: a tudományos baromságok áradatának feladata egyrészről, hogy szürkeállományt gyártson, ami aztán továbbgördíti a Rendszert, mint egy elszabadult hólabdát, másrészről, hogy napról napra egyre többet lefaragjon szabadságunkból és egyediségünkből. Más szóval a túlélés miatt ne legyen időnk az életre.
Egy másik tanulmány: „A növekvő fájdalmak vizsgálata” , amiről az Egyesült Királyság Sajtótársasága 2004 októberében számolt be, megerősítette ezeket a trendeket. A megkérdezett szülők háromnegyede szerint gyermekeikre sokkal nagyobb nyomás nehezedik az iskolában, mint aminek ők voltak kitéve ebben a korban. Százalékban hasonló mennyiségben azt mondták, hogy az állandó iskolai stressz (egymás gyötrése és a vizsgák) hat leginkább gyermekeik emocionális egészségére és jólétére. És a vizsgák mire szolgálnak, könyörgöm? Hogy kimutassák, mennyire vonta irányítása alá a Rendszer elméjüket és érzékelésüket. A kutatás szerint tízből hét szülő mondta, hogy a kormánynak több pénzt kellene fordítania a gyerekek és fiatalok mentális egészségügyi ellátására. Ó Istenem, ments meg innen! Ne a probléma „kezelésével” törődj, mit szólnál az ok megszüntetéséhez ? Mit szólnál ahhoz, ha megváltoztatnád a gyerekeid közérzetét azzal, hogy azt mondod nekik, pihenjenek és szórakozzanak, mivel az oktatás és a Rendszer vizsgakövetelményeinek megfelelés egy rakás szar? Az „oktatás” célja a programozás, idomítás, hogy a hatalmi felépítménynek megfelelő valóság kollektív hitét ültesse mindenkibe. Ez az egész az alárendeltségről, a korlátozásokról és az „én nem tudok” „te nem tudsz” mentalitásról szól, mivel a Rendszer azt akarja, hogy mindenki ezt szajkózza a sírig vagy a hamvasztásig. Amit mi oktatásnak hívunk, az nem felnyitja az elmét, hanem rácsavarja a fedelet. Mint ahogy Albert Einstein kijelentette: „A tanulásomat akadályozó egyedüli dolog az oktatásom volt.” Azt is mondta, hogy „a műveltség az, ami megmarad, miután mindent gondosan elfelejtesz, amit az iskolában megtanultál.”