Leckék az életről – szeretettel, a haláltól

Írta: | 2014-09-01

Vannak dolgok, amiket soha nem tanulnánk meg, ha nem lennénk rákényszerülve. Valójában a legtöbb dolog ilyen. De vannak, amik igazán fontosak. Amiket tanítani kellene minden kisgyermeknek, mert felnőttként – vagy talán még hamarabb – egész biztosan szükségük lesz rá.
Az élet fontos leckéit előbb-utóbb kénytelen vagy megtanulni, ha boldog életre vágysz. És ki lehetne jobb tanár, mint maga a halál. Aki közel kerül hozzá, egyből fogékonyabb lesz a tanulásra.  Mert ha nem, akkor vége a játéknak. Sokak számára sajnos vége is lesz, de vannak, akik képesek változtatni az életükön. Feladják az illúzióikat, feladják a büszkeségüket, és a feladatra koncentrálnak.
A most következő leckéket akkor tanultam meg igazán, amikor a legjobb tanár közel lépett hozzám. Én pedig élni akartam, ezért tanultam. A tanár stroke formájában érkezett, ami 28 évesen keveseknek adatik meg. Válságba került az életem. A válság szót kínaiul úgy mondják, 危机 (wéi jī); az első szótag jelentése veszély, a másodiké lehetőség. Sokszor csak a veszélyt látjuk a válságban, a benne rejlő lehetőséget nem. Számomra viszont a hatalmas teher mellett a válság egy nagyszerű lehetőséget is kínált a személyes fejlődésre.
Ha túllépsz az önsajnálaton és nem a világot okolod a nehéz sorsodért, akkor rájössz, hogy mindenből és mindenkitől lehet tanulni. Csak rajtad áll, hogy a válsággal mit kezdesz: összetörsz, vagy felhasználod, hogy többé, jobb emberré válj. Néhány olyan lecke következik, amivel ez utóbbit szeretném segíteni.

1. A biztonság illúzió

Ez volt az első lecke, amit megtanultam. Méghozzá a rögösebb úton. De azt hiszem, ezt könnyű úton nem is lehet megtanulni. Mindannyiunkban van egy hamis biztonságkép, ami leginkább onnan ered, hogy a többségünk a szülői oltalomnak köszönhetően nem sok veszéllyel találkozott gyermekkorában.
Velem nem történhet semmi komoly. Persze, én is így gondoltam. Egészen addig, míg aztán történt. És amikor rájöttem, hogy az életem nagyon kevésen múlott, megértettem azt is, hogy a biztonság nem más, mint illúzió. Az ember saját kreálmánya önmaga megnyugtatására. A természetben nincs biztonság. Az ürge nem jön ki úgy a lyukból, hogy ne nézne körül. A gnú sem issza nyugodtan a vizet a krokodiloktól hemzsegő tóból. Csak mi emberek képzeljük azt, hogy az élet biztonságos.
Ez viszont nem azt jelenti, hogy mostantól minden nap félned kell, hogy történik valami veled vagy a szeretteiddel. Igen, bármikor történhet bármi, de nem élhetsz félelemben. Mert ha a biztonság illúziójától megszabadulsz, egyúttal megtanulod igazán értékelni az életet. Megérted, hogy mik a valóban fontos dolgok, nem fogsz többé halogatni, nem fogsz fölöslegesen veszekedni, és nem fogsz úgy élni, mintha örökké tartana földi pályafutásod.

2. A világ nem igazságos

Az előző gondolat egyenes következménye egy másik illúzió összeomlása. Mégpedig azon értelmetlen elvárásé, hogy a világ igazságos legyen hozzád. De miért is várod el, hogy az legyen?
Valahogy mindig csak szelektíven követeljük az igazságot. Amikor megeszel egy csirkét, ami néhány hónapig tartó életét egy szűk ketrecben töltötte (amit az EU szabvány így határoz meg: négyzetméterenként 34 kg-nyi élő csirke nevelhető), hogy aztán egy húsfeldolgozóban végezze, akkor nem követeled az élettől az igazságot. A tiltakozó vegetáriánusok figyelmét pedig ne kerülje el az a tény, hogy a növény is élőlény. Pontosabban az volt. De aki házat épít, vagy csak beköltözik egybe, az is rengeteg élőlényt pusztít el maga körül. Sőt, az összes hangyát sem tudod kikerülni a járdán vagy a fűben. Óvd a környezetedet és tisztelj minden élőlényt – én is ezt teszem. De ne hidd, hogy a világ igazságos!
Amikor hátrányban érezzük magunkat, elvárjuk, sőt követeljük az élettől, hogy igazságos legyen. Nem lesz az. Az evolúció lényege a folyamatos fejlődés: amelyik élőlény nem alkalmazkodik a folyamatosan változó körülményekhez, az elpusztul. Ilyen egyszerű. Amelyik faj nem képes fejlődni, az kihal. Az igazságosság ellentmond az evolúciónak, ezért hiába is keressük a természetben.
Ha az élet nem igazságos veled, teljesen fölösleges panaszkodnod. Alkalmazkodj!  Használd fel, ami történt és fejlődj általa!

3. Csodálatos az emberi agy

Az, hogy pont egy stroke formájában csapott meg a halál szele, nagyszerű lehetőséget kínált számomra, hogy jobban megértsem az emberi agy működését. Ott, ahol még a tudomány is csak tapogatózik, rengeteg új dolgot fedezhetünk fel nap mint nap. Az a tény, hogy az agy sérülés következtében elhalt részeinek funkcióit képes átvenni más terület, már önmagában csodálatos dolog.
De ami még ennél is sokkal csodálatosabb, az az, hogy milyen ereje van saját gondolatainknak. Az agyad önmagad leghatékonyabb segítője, vagy legfélelmetesebb ellensége. Csak rajtad áll, hogyan használod. Számos betegség kialakulásához hozzájárul a mentális gyengeség – a gondolataid erejével képes vagy lerombolni az egészségedet, lelki és fizikai értelemben egyaránt. És ugyanúgy a gondolataiddal képes vagy újra felépíteni és megőrizni azt.
A gyógyulás első és legfontosabb követelménye, hogy higgy benne. Ahogy az életben bármilyen győzelemé is. Ez a játék fejben dől el.

4. Az életedet csak te irányítod

Sokan várják a megoldást másoktól. És csak várnak, várnak, várnak… Néha bejön ez a stratégia, mert mi emberek valóban sok mindenben segítjük egymást, de ahogy a régi mondás is tartja, aki folyton mástól várja a vacsoráját, az gyakran alszik éhesen.
Az életed során folyamatosan érnek külső hatások. Gyakran nem te irányítod ezeket, csak megtörténnek veled, ha akarod, ha nem. De az, hogy mit kezdesz velük, kizárólag rajtad múlik. Várhatod, hogy valaki vagy valami majd megoldja helyetted a problémádat, reménykedhetsz, sőt, követelheted is a segítséget. Megteheted, ahogy sokan meg is teszik. De szerintem Te sem akarsz ilyen emberré válni.
A másik lehetőség, hogy kezedbe veszed a kormánykereket, haladsz előre az utadon, és vállalod a felelősséget mindenért, ami az életedben történik, akár jó, akár rossz dolog legyen az. Ha jó dolgok történnek, csináld tovább, amit csinálsz, ha pedig rosszak, akkor változtass! Vagy magadba zuhansz, vagy felhasználod a negatív tapasztalataidat, és folyamatosan fejlődsz általuk.  A te döntésed.
naplemente

5. Ha nincs belső tűz, nem jutsz messzire

Motiváció. Népszerű fogalom és keresett árucikk. Motiváció nélkül nincs győzelem – nem fogsz versenyt nyerni, nem fogsz karriert építeni, nem fogsz lefogyni, de még az ágyból felkelés is szenvedéssé válik. Motivációra folyamatosan szükségünk van, de valamit csak kevesen értenek meg: rengeteget számít, hogy mi a motiváció forrása.
Aki külső motivációra (barátok vagy a család noszogatására, kizárólag pénzre, felszínes célokra, stb.) építkezik, az egy ideig képes ugyan haladni előre, de amikor igazán kritikussá válik a helyzet, akkor hamar összeomlik a vára. Amikor igazán mélyre kerülsz, akkor szó szerint az életed múlik azon, hogy van-e belső motivációd, ég-e a belső tűz, ami továbblendít a küzdelemben.
Nekem soha nem volt problémám a motivációval. Megtaláltam, amit szeretek csinálni és azt csinálom. Soha nem kényszerből választottam magamnak elfoglaltságot; nem is lehet rám erőltetni semmit. Amikor padlóra kerültem, ennek köszönhettem, hogy fel tudtam állni. Akkor számított igazán, hogy külső vagy belső motivációra építettem-e a váramat. És Neked is eljön az idő, amikor számítani fog. Újra és újra.

6. Zárd ki, ami nem oda való!

Életem mélypontján azt éreztem, hogy rengeteg minden visszahúz. Nem tudok előbbre jutni, nem tudok közelebb kerülni a céljaimhoz, nem vagyok képes boldog lenni. Igen, a boldogság képesség. Idővel rájöttem, ahogy arra is, hogy mindaz, ami visszahúz, az én irányításom alatt van. Pontosabban ott lehet, ha elhatározom, hogy így legyen. És elhatároztam. Elhatároztam, hogy nem fogok fölösleges hülyeségeken bosszankodni, nem fogom idiótákra pazarolni az időmet, és kizárom az életemből az energiavámpírokat.
Sokkal egyszerűbbé válik az életed, és jóval hatékonyabban is tudsz haladni a céljaid felé, ha mindössze annyit teszel, hogy kitakarítod az életedből mindazt, ami nem oda való. És hidd el, ha körbenézel, rengeteg ilyen dolgot fogsz találni.

7. Ismerd meg az ellenségedet!

Méghozzá ha teheted, még a harc előtt. Ha nem, akkor viszont minél előbb tedd meg, mert csak így leszel képes legyőzni azt. Én nem tehettem meg előtte – váratlanul érkezett a stroke, az oka nem derült ki, és a lefolyása is minden embernél más. A fokozatos felépülés közben kiszámíthatatlan visszaesések jöttek, újabb és újabb mélypontok, vereségek és győzelmek. Rengeteg jogos és alaptalan félelem is volt bennem: újra előfordul-e, felépülök-e teljesen, mit szabad csinálnom és mit nem, korlátozza-e az életemet, ami történt. De elhatároztam, hogy nem vagyok hajlandó semmilyen félelemmel együtt élni.
A félelem ellenszere pedig a tudás. Minél jobban megismered a helyzetedet, minél többet olvasol, tanulsz, próbálkozol, tapasztalsz, annál hamarabb képes leszel megnyerni a csatát. Fokozatosan megszűnnek a félelmeid, és egyre közelebb jutsz a célodhoz, legyen az egy betegségből való felépülés, egy álmod megvalósítása, vagy egy boldog családi háttér kialakítása.

8. Kis lépésekkel előre

Sokáig azt gondoltam, hogy úgy tudok a legmesszebbre jutni, ha folyamatosan 100%-on járatom magam. Ez egy ideig működik is. Egészen addig, míg össze nem omlik a szervezeted. Ma már divattá vált, sőt, sokszor egyenesen elvárás, hogy elfoglalt legyél, folyamatosan pörögj, és jól működő fogaskerékként mindig tökéletesen teljesíts.
Ha viszont összeomlik az életed, akkor hamar megérted, hogy ez az állapot nem fenntartható. Aki igazán mélyre kerül, nem fog tudni egyetlen ugrással visszatérni. Igen, hozd ki magadból a legtöbbet, de ezt hosszú távon tedd. Ehhez pedig hozzátartozik, hogy tudjad, mikor mekkorát kell lépned egyszerre, és ne görcsölj azon, ha egyetlen próbálkozás után még nem éred el a célodat. Lesz olyan, hogy hatalmasat lépsz előre az életedben, de néha csak egészen kicsit fogsz tudni. A lényeg, hogy előrefelé haladj.
Közel sem teljes a lista – rengeteg mindent köszönhetek még a stroke-nak. Egy következő írásomban az emberi kapcsolatainkra vonatkozó legfontosabb leckéket osztom meg. Te mit tanultál életed legnagyobb válságának köszönhetően?
Reklámok

8 dolog amit nem tudtál a halálról

near-death1-672x340

8 dolog, amit a “rosszcsont” bátyám tanított a halálról

írta Annie Kagan

Amikor a bátyám, Billy ébresztett három héttel a halála után, hogy elmondja, mi történik vele a túlvilágon, azt hittem, talán elment egy kicsit az eszem. Hogyan lehetne a rossz fiútestvérem, aki tragikus halált halt, akinek függőségi problémái voltak egész életében, aki nem élte, amit a legtöbb ember sikeres életnek nevez, hogyan oszthat meg titkokat az élet egyik legnagyobb rejtélyéről, egy másik dimenzióból? De ahogy telt az idő, a szkepticizmusom átalakult csodálattá a dolgok iránt melyeket Billy tanított nekem a halálról.

A Lista

1. Az első dolog, ami történik, hogy eláraszt a boldogság.

Amint meghalsz, kiszippantanak a testünkből egy gyógyító szobába. Ebben a szobában a fények törlik az összes sérelmet amit elszenvedtél egy egész életen át fizikai, mentális és érzelmi szinten. Tehát kevesebb, mint egy ezredmásodperc alatt, minden fájdalom elmúlik.

2. Még mindig úgy érzed, te magad vagy.

Annak ellenére, hogy nincs tested, még mindig úgy érzed, egy egyén vagy. Igazából, úgy érzed, most inkább önmagad vagy, mint amikor még életben voltál. Annyira mások befolyása alatt vagy a földi életedben, hogy valahogyan nem bírsz önmagad lenni.

3. A fénynek van személyisége.

A túlvilágon a fénysugarak olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint bölcsesség, kedvesség, együttérzés és intelligencia. Ez a fény láthatóvá teszi, ami láthatatlan a földön, minden dolog isteni természetét.

4. Bűn és bűnhődés emberi fogalmak.

Van egy csomó hókusz-pókusz a földön arról, hogy mi vár rád, miután meghalsz. Hibázni a földi élet része. Ha tökéletesnek kellene lennünk, hogy az úgynevezett Mennybe jussunk, senki sem lenne ott.

5. Az élet a Földön nem is büntetés.

Persze, ott van a fájdalom az életben, de nem azért, mert tettél valamit amivel megérdemelted. A fájdalom része az emberi tapasztalatnak, éppen olyan természetes, mint a légzés, vagy látás vagy a vér áramlása az ereinkben.

6. Miután meghaltál nem az ítélet napja következik.

Amikor felülvizsgálod az életed, látod a pályákat melyeken haladtál, és azokat is, amiken nem. Látod, ahol a zsenialitásod döntött, és azt is, hol lehetett volna jobban csinálni, de nem érzel ítélkezést róla. És bár lehet, hogy nincs értelme számodra most, de miután meghalsz érted meg, hogy nagyszerű életed volt, a nehéz részekkel együtt.

7. Itt boldog vagy, hogy önmagadnak látszol.

Nem görcsölsz amiatt, ahogy kinézel. Nincs igényed és nem erőlködsz, hogy másvalakinek tűnjél. Csak sugárzol és ezt könnyedén teszed.

8. A szeretet nem ugyanaz, mint a földi szeretet.

Nem azért szeretnek amit csinálsz, ahogyan kinézel, amilyen híres vagy, vagy amennyi pénzt szerzel. Ez nem olyan, hogy tegnapig még szerettelek, de ma már nem. A szeretet valóban feltétel nélküli. Legellentmondásosabb az egészben az, hogy a túlvilágon van tökéletes együttérzés, és nem számít, hogy hogyan éltél, szeretve vagy.

A szerzőről

Amikor tizenhat éves volt, Annie Kagant felfedezte a Columbia Records producere. 10 év éneklés után különféle New York-i klubokban, Annie visszatért az egyetemre, és magánpraxissal rendelkező csontkovács lett Manhattanben. Miután a sors összehozta egy keleti spirituális tanítóval, elkezdett intenzíven meditációt gyakorolni, amely végül ahhoz vezetett, hogy elhagyja orvosi karrierjét és a hektikus városi életét egy derűsebb, nyugalmasabb életet keresve. Egy kis házba költözött a Long Island-i öböl csücskén, és elkezdett újjra dalokat írni, együttműködve a Grammy-és Emmy-díjas producerrel, Brian Keane-el. Amikor a bátyja, Billy váratlanul meghalt, és beszélni kezdett vele odaátról, az ő jövője meglepő fordulatot vett. Magnóra rögzítette a beszélgetéseit Billyvel, és közzé tette őket debütáló könyvében Billy Fingers utóélete címmel (The Afterlife of Billy Fingers). www.afterlifeofbillyfingers.com

Megjelent: omtimes.com

Fordította: örökség

 

VAJON MENNYI AZ ÉLET?

Kozsdi Tamás:

VAJON MENNYI AZ ÉLET?
——————————————————–
2006. október 8.

http://www.kozsditamas-terhirado.eoldal.hu/

Már legalább két hete, hogy ez a kérdés újra és újra előkívánkozik a lelkemből, s sohasem megyek tovább, hogy válaszoljak is rá. Most jöttem rá, inkább éreztem rá arra, hogy talán félek a választól. Félek a saját válaszomat megadni a saját magamnak feltett kérdésre. Mi lehet e misztérium mögött? Mitől olyan kísértetiesen nehéz vagy különös ezt a kérdést körbejárni, megízlelni vagy feltárni?
Már értem. Mert a Halálról szól. A válasz a halálról szól. Az én halálomról és ezáltal mindenek haláláról.
Az embert e felismerésben nem a félelem uralja el, hanem a szomorúság. A lemondás szomorúsága. Hogy nem maradt már semmije, hogy nincsen már semmi sem őbenne, ami még az életre nézve értéket jelenthetne, és végső soron, hogy az élete egyáltalán érték-e még.
Az élet értelmét kutatva a halállal találom szembe magam. De már érzem Őt, hogy ő nem is létezik. Ez a szó, hogy halál nem egy lényt jelöl; ő egy elképzelt, megszemélyesített létező, de nem lény; alaktalan; egy fátyolnak látom. A különös benne, hogy nem ijesztő, sőt hívogató, csalogató, de nem úgy, mint egy cukros bácsi, aki tőrbe csal, hanem szeretetszerű, békés, megbocsátó.
Mi lehet a titka? Azt gondolom, hogy az élet értelmét akkor értem meg, ha megértem, mi ez a fátyol, amit Halálnak nevezhetünk. Ilyen egyszerű lenne a képlet? Csak egy felfedezni való jelenség, és kész is a Nagy Bölcsesség? Enyém a tapasztalás?
De vajon megkaphatom-e a választ? Vajon nem kell-e akkor választanom a két világ között? Ugyan már, miért érzem, hogy ez két világ, hiszen a fátyol annyira mégsem választ el semmit.
De mégis. Meg-megtorpanok a „fal” előtt, pedig csak át kellene lépnem és megláthatnám, ami ott van. Hiszem, hogy vissza tudok jönni ide. Kétségem sincs afelől, hogy vissza tudok jönni, de nem ez a legnagyobb gondom, hanem hogy amit ott látok, az lehet olyan szép, hogy nem akarok majd ide visszajönni.
Milyen különös, a Halálról beszélek, és azt érzem, hogy szebb, mint az élet, amit eddig éltem s amit eddig gondoltam róla.
Itt valami misztériumnak kell lennie. Paradox mondatok és belső meleg érzetek jelennek meg bennem e témával kapcsolatban.
Vajon miért jár a fejem ezen a kérdésen napok óta? Már tudom, azért hogy megismerjem a Halál misztériumát. Már megint egy Isteni kegyelem, egy bölcs és higgadt noszogatás arra, hogy tanuljak Tőle, tanuljak Belőle, hogy egy kicsit megint, vagy még jobban Ő legyek.
Még mindig itt állok a fátyol előtt. Szürkés-fehéres, de sok benne a színpont: rózsaszín, narancs, halványzöld. Sok-sok színező pont, de egységesen csak szürkésfehér. Az egész fal leng, mint a selyem, amelyet a szél lágyan fúj.
Azt érzem, nem vagyok egyedül. A fátyol mögött gyülekeznek, a tudatom szerint angyaloknak nevezném őket, erősek, robosztus alkatúak és fehérek. Igen, látom a szárnyaikat. Férfiak és nők, de mind angyalok. Tiszta fehérek és barátságosan fénylenek. Mosolyt csal az arcomra.
Te jó ég! Telehold van, pár perce múlt éjfél, október 8-a van, és én a halál angyalaival találkozom! De vajon miért? A kíváncsiságom hozott el ide, ezt nem róhatom fel senkinek sem.
A kérdés, ami a fejemben motoszkált, egy jól elhelyezett kulcs kellett hogy legyen, mert ennek a csalinak a hatására vagyok most itt a szabad akaratomból.
Ha már itt vagyok, nem akarok távozni. Oka van, hogy idejöttem, bár még nem értem, de már érzem, hogy tovább kell mennem, ha nem is…
Oh, Istenem. Megnyílt a fátyol. Felnyílt, mint a függöny a színházban kétfelé, és a három vagy négy fehér, ember magasságú angyal átlép, felém lép és megfog. Karon ragadtak. Fogják a kezem. Visznek. Visznek át a fátyolon.
Négyen vannak. Ketten a csuklóm fogják, ketten a hátam mögött a vállamnál támogatnak. Nem lökdösnek, de határozottan terelnek. Nem hallom szavukat, csak érzem a nyugalmukat. Ijesztőnek is mondhatnám, de nem az, bár fogalmam sincs, mi fog történni, noha azt hiszem, pontosan értem, mi is történik.
Egy sötét helyen vagyok. Már nem fogják a kezem, elvittek oda, ahova kellett. Ez a sötét szoba a Bírák szobája. Nem tudom, honnan tudom. Érzem, hogy MEGÍTÉLNEK. Az imént fátyolok hullottak le rólam, amolyan aura rétegek, csupaszon állok a sötét teremben és csak érzem azt, hogy egy ítélőszék előtt állok, mögötte a bírákkal. Csak érzem őket. A levegő szilárd, a hely kristálytiszta. Jaj, nem találom e furcsán tökéletesre a szót! De itt minden makulátlan, itt minden, ami csak vagyok látható, még én is látom. Könnyezem, s talán zokogok, de nem az ítélettől vagy a félelemtől, hanem az igazság erejétől, a szembesülés lehetőségétől. Félelmetesen felemelő pillanat volt.

Valamit mondanak. Olvassák az ítéletemet. Nem értem a szavakat, de nem is érzem most fontosnak, úgy érzem, már csak futószalagon vagyok, mert mikor beléptem ide, már tudták, hogy mit fognak felolvasni. Aki ide kerül, azt érzem, már eldöntött sorsával szembesül.
Most kijáratokat érzek. Járatokat más felé. Emberek és lelkek, korábban élők és furcsa démoni alkatok is áramlanak mindenféle folyosókon. Leginkább kétirányú futószalagot látok. Rajta az emberek lelkeit. Ezek szerint én is elveszítettem már a testemet?
Megvagyok, de a válasz mégiscsak az, hogy igen. Már nincsenek bírák. Úgy érzem, megjegyzéseik voltak, de nem kaptam ítéletet, büntetőt semmiképp. De megmértek. Ezt határozottan érzem magamon, hogy megmértek, és jó, hogy csak megjegyzéseik voltak.
Az utamon, ahol most vagyok, még mindig sötét van, de mintha várni kellene valamire. Mint egy rendelő várójában: csak várunk, hogy szólítsanak. Egyedül vagyok, de érzem, hogy sokan vannak közel hozzám, akik ugyanígy egyedül vannak, mint most én.
Merre megyek tovább, mi fog most történni? A kíváncsiság az, ami újra a legerősebb bennem. És miért írom én mindezt? Talán, mert mindenki erre jön, mindenki ide jön, mindenkit így visznek és mindenkit ugyanígy megmérnek. Mindenkit egyformán. De jó, hogy így van. E bizarr helyen a legjobb érzés az, hogy minden olyan tökéletes és makulátlanul precíz. Az ember még bízhat is a Halálban, mert meg lehet róla győződni, hogy itt minden pontosan van vezetve és mérve, itt hiba nincsen, ezt a fogalmat még sosem használták itt. Mi lehet a technikájuk, ezt kifürkészném egyszer. S még mindig csak várok a sötét váróban. Az ítélet megvolt, ha lenne nálam szendvics, most elővenném. Ez pont az a helyzet.
A pillanatnyi megkönnyebbülésem mellett látom és érzem, hogy sokan utolsó útjukra mennek az ítélő teremből. Az ilyen alakok sötétek, rajtuk az árny színe kormos, fekete. Ők lefelé mennek a mozgójárdán, s tudom, hogy onnan nekik nincs már visszaút. Piros és sárga tűz lángol az út alján, s a mozgójárda csak egy irányba megy, lefelé. Szemlélődhetem. A várakozásom tehát egy kegyelmi lehetőség is, hogy láthassam, mi zajlik itt, és megérezhessem, hogyan is mennek itt a dolgok.
A repülőtér várótermében éreztem már hasonlót. Nézek ki az ablakon és figyelem, hogy a repülők föl- és leszállnak, jönnek és mennek. Zajlanak a sorok és én csak ülök és várok a saját soromra. A jegy pedig már a kezemben, mert az ítélet már megmutatta, mire vagyok méltó és mire nem. Csak én nem tudom még.
Vajon mennyi az élet? Teszem fel a kérdést, hiszen van időm megérteni, hogyan is kerültem ide. Az élet értelmét itt látjuk meg csak igazán. Amikor már csak várunk, és nézünk a sorsunk utáni sorban. Az életem, ami a fátyolon onnan volt, egy borsóként látom a tenyeremben. Nem annyira zölden, mint amennyire kéne, vagyis jelzi, hogy az életem érettsége, azaz kihasználása nem sikerült a legjobban. De azért nem fekete a borsó, csak egy kicsit sárga. Éretlen és fakó.
Az életem tehát ennyi. A saját kezemben láthatom összesűrítve, töményen, de semmi sem hiányzik belőle. Látom a kiskutyákat ugatni, az óvodás székeket, a délutáni alvások színhelyeit, az iskolalépcsőt, a fehér kis ingemet, a kék nyakkendőt, a környezetismeret 3-as dolgozatot, Kingát a 7. B-ből a földszinten, ahogy rám mosolyog, a felvételi lapot a középiskolába, a tanárúr arcát, ahogy a játék fogalmáról kérdez, édesanyám aggódását a teremajtón kívül. Mindenki ott van, mindenki. Benne a tenyeremben.
És már csak zokogok. Nem is tudom miért, csak teli erőből zokogok. A lehetőségeken, azokon, amiket nem éltem meg. Azt hiszem, nehezen találok olyat, amit valóban megéltem. De a legrosszabb benne az, hogy érzem, csak egyedül magamat hibáztathatom emiatt. Vajon akkor miért nem tettem meg?
Megnyugszom. Ülök a váróteremben, az ítélőszobán túl, kezemben a borsónyi életemmel. Tudom most már, hogy visszamehetek. Tudom, hogy van egy kiskapu innen a váróteremből, ahonnan egy csapásra újra a fátyolhoz érkezhetek és senki sem állja az utamat, hogy visszatérjek. Ide, a testembe, az életembe.
Megérkeztem, itt vagyok.
Akkor mennyit is ér az élet? S bár sok mindent láttam, és átéltem, nem kaptam rá választ. De, mégis.

Az élet annyi, amennyit én beleteszek. Csak ennyi, és milyen sok.

Forrás: www.boldoganya.eoldal.hu