8 dolog amit nem tudtál a halálról

near-death1-672x340

8 dolog, amit a “rosszcsont” bátyám tanított a halálról

írta Annie Kagan

Amikor a bátyám, Billy ébresztett három héttel a halála után, hogy elmondja, mi történik vele a túlvilágon, azt hittem, talán elment egy kicsit az eszem. Hogyan lehetne a rossz fiútestvérem, aki tragikus halált halt, akinek függőségi problémái voltak egész életében, aki nem élte, amit a legtöbb ember sikeres életnek nevez, hogyan oszthat meg titkokat az élet egyik legnagyobb rejtélyéről, egy másik dimenzióból? De ahogy telt az idő, a szkepticizmusom átalakult csodálattá a dolgok iránt melyeket Billy tanított nekem a halálról.

A Lista

1. Az első dolog, ami történik, hogy eláraszt a boldogság.

Amint meghalsz, kiszippantanak a testünkből egy gyógyító szobába. Ebben a szobában a fények törlik az összes sérelmet amit elszenvedtél egy egész életen át fizikai, mentális és érzelmi szinten. Tehát kevesebb, mint egy ezredmásodperc alatt, minden fájdalom elmúlik.

2. Még mindig úgy érzed, te magad vagy.

Annak ellenére, hogy nincs tested, még mindig úgy érzed, egy egyén vagy. Igazából, úgy érzed, most inkább önmagad vagy, mint amikor még életben voltál. Annyira mások befolyása alatt vagy a földi életedben, hogy valahogyan nem bírsz önmagad lenni.

3. A fénynek van személyisége.

A túlvilágon a fénysugarak olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint bölcsesség, kedvesség, együttérzés és intelligencia. Ez a fény láthatóvá teszi, ami láthatatlan a földön, minden dolog isteni természetét.

4. Bűn és bűnhődés emberi fogalmak.

Van egy csomó hókusz-pókusz a földön arról, hogy mi vár rád, miután meghalsz. Hibázni a földi élet része. Ha tökéletesnek kellene lennünk, hogy az úgynevezett Mennybe jussunk, senki sem lenne ott.

5. Az élet a Földön nem is büntetés.

Persze, ott van a fájdalom az életben, de nem azért, mert tettél valamit amivel megérdemelted. A fájdalom része az emberi tapasztalatnak, éppen olyan természetes, mint a légzés, vagy látás vagy a vér áramlása az ereinkben.

6. Miután meghaltál nem az ítélet napja következik.

Amikor felülvizsgálod az életed, látod a pályákat melyeken haladtál, és azokat is, amiken nem. Látod, ahol a zsenialitásod döntött, és azt is, hol lehetett volna jobban csinálni, de nem érzel ítélkezést róla. És bár lehet, hogy nincs értelme számodra most, de miután meghalsz érted meg, hogy nagyszerű életed volt, a nehéz részekkel együtt.

7. Itt boldog vagy, hogy önmagadnak látszol.

Nem görcsölsz amiatt, ahogy kinézel. Nincs igényed és nem erőlködsz, hogy másvalakinek tűnjél. Csak sugárzol és ezt könnyedén teszed.

8. A szeretet nem ugyanaz, mint a földi szeretet.

Nem azért szeretnek amit csinálsz, ahogyan kinézel, amilyen híres vagy, vagy amennyi pénzt szerzel. Ez nem olyan, hogy tegnapig még szerettelek, de ma már nem. A szeretet valóban feltétel nélküli. Legellentmondásosabb az egészben az, hogy a túlvilágon van tökéletes együttérzés, és nem számít, hogy hogyan éltél, szeretve vagy.

A szerzőről

Amikor tizenhat éves volt, Annie Kagant felfedezte a Columbia Records producere. 10 év éneklés után különféle New York-i klubokban, Annie visszatért az egyetemre, és magánpraxissal rendelkező csontkovács lett Manhattanben. Miután a sors összehozta egy keleti spirituális tanítóval, elkezdett intenzíven meditációt gyakorolni, amely végül ahhoz vezetett, hogy elhagyja orvosi karrierjét és a hektikus városi életét egy derűsebb, nyugalmasabb életet keresve. Egy kis házba költözött a Long Island-i öböl csücskén, és elkezdett újjra dalokat írni, együttműködve a Grammy-és Emmy-díjas producerrel, Brian Keane-el. Amikor a bátyja, Billy váratlanul meghalt, és beszélni kezdett vele odaátról, az ő jövője meglepő fordulatot vett. Magnóra rögzítette a beszélgetéseit Billyvel, és közzé tette őket debütáló könyvében Billy Fingers utóélete címmel (The Afterlife of Billy Fingers). www.afterlifeofbillyfingers.com

Megjelent: omtimes.com

Fordította: örökség

 

VAJON MENNYI AZ ÉLET?

Kozsdi Tamás:

VAJON MENNYI AZ ÉLET?
——————————————————–
2006. október 8.

http://www.kozsditamas-terhirado.eoldal.hu/

Már legalább két hete, hogy ez a kérdés újra és újra előkívánkozik a lelkemből, s sohasem megyek tovább, hogy válaszoljak is rá. Most jöttem rá, inkább éreztem rá arra, hogy talán félek a választól. Félek a saját válaszomat megadni a saját magamnak feltett kérdésre. Mi lehet e misztérium mögött? Mitől olyan kísértetiesen nehéz vagy különös ezt a kérdést körbejárni, megízlelni vagy feltárni?
Már értem. Mert a Halálról szól. A válasz a halálról szól. Az én halálomról és ezáltal mindenek haláláról.
Az embert e felismerésben nem a félelem uralja el, hanem a szomorúság. A lemondás szomorúsága. Hogy nem maradt már semmije, hogy nincsen már semmi sem őbenne, ami még az életre nézve értéket jelenthetne, és végső soron, hogy az élete egyáltalán érték-e még.
Az élet értelmét kutatva a halállal találom szembe magam. De már érzem Őt, hogy ő nem is létezik. Ez a szó, hogy halál nem egy lényt jelöl; ő egy elképzelt, megszemélyesített létező, de nem lény; alaktalan; egy fátyolnak látom. A különös benne, hogy nem ijesztő, sőt hívogató, csalogató, de nem úgy, mint egy cukros bácsi, aki tőrbe csal, hanem szeretetszerű, békés, megbocsátó.
Mi lehet a titka? Azt gondolom, hogy az élet értelmét akkor értem meg, ha megértem, mi ez a fátyol, amit Halálnak nevezhetünk. Ilyen egyszerű lenne a képlet? Csak egy felfedezni való jelenség, és kész is a Nagy Bölcsesség? Enyém a tapasztalás?
De vajon megkaphatom-e a választ? Vajon nem kell-e akkor választanom a két világ között? Ugyan már, miért érzem, hogy ez két világ, hiszen a fátyol annyira mégsem választ el semmit.
De mégis. Meg-megtorpanok a „fal” előtt, pedig csak át kellene lépnem és megláthatnám, ami ott van. Hiszem, hogy vissza tudok jönni ide. Kétségem sincs afelől, hogy vissza tudok jönni, de nem ez a legnagyobb gondom, hanem hogy amit ott látok, az lehet olyan szép, hogy nem akarok majd ide visszajönni.
Milyen különös, a Halálról beszélek, és azt érzem, hogy szebb, mint az élet, amit eddig éltem s amit eddig gondoltam róla.
Itt valami misztériumnak kell lennie. Paradox mondatok és belső meleg érzetek jelennek meg bennem e témával kapcsolatban.
Vajon miért jár a fejem ezen a kérdésen napok óta? Már tudom, azért hogy megismerjem a Halál misztériumát. Már megint egy Isteni kegyelem, egy bölcs és higgadt noszogatás arra, hogy tanuljak Tőle, tanuljak Belőle, hogy egy kicsit megint, vagy még jobban Ő legyek.
Még mindig itt állok a fátyol előtt. Szürkés-fehéres, de sok benne a színpont: rózsaszín, narancs, halványzöld. Sok-sok színező pont, de egységesen csak szürkésfehér. Az egész fal leng, mint a selyem, amelyet a szél lágyan fúj.
Azt érzem, nem vagyok egyedül. A fátyol mögött gyülekeznek, a tudatom szerint angyaloknak nevezném őket, erősek, robosztus alkatúak és fehérek. Igen, látom a szárnyaikat. Férfiak és nők, de mind angyalok. Tiszta fehérek és barátságosan fénylenek. Mosolyt csal az arcomra.
Te jó ég! Telehold van, pár perce múlt éjfél, október 8-a van, és én a halál angyalaival találkozom! De vajon miért? A kíváncsiságom hozott el ide, ezt nem róhatom fel senkinek sem.
A kérdés, ami a fejemben motoszkált, egy jól elhelyezett kulcs kellett hogy legyen, mert ennek a csalinak a hatására vagyok most itt a szabad akaratomból.
Ha már itt vagyok, nem akarok távozni. Oka van, hogy idejöttem, bár még nem értem, de már érzem, hogy tovább kell mennem, ha nem is…
Oh, Istenem. Megnyílt a fátyol. Felnyílt, mint a függöny a színházban kétfelé, és a három vagy négy fehér, ember magasságú angyal átlép, felém lép és megfog. Karon ragadtak. Fogják a kezem. Visznek. Visznek át a fátyolon.
Négyen vannak. Ketten a csuklóm fogják, ketten a hátam mögött a vállamnál támogatnak. Nem lökdösnek, de határozottan terelnek. Nem hallom szavukat, csak érzem a nyugalmukat. Ijesztőnek is mondhatnám, de nem az, bár fogalmam sincs, mi fog történni, noha azt hiszem, pontosan értem, mi is történik.
Egy sötét helyen vagyok. Már nem fogják a kezem, elvittek oda, ahova kellett. Ez a sötét szoba a Bírák szobája. Nem tudom, honnan tudom. Érzem, hogy MEGÍTÉLNEK. Az imént fátyolok hullottak le rólam, amolyan aura rétegek, csupaszon állok a sötét teremben és csak érzem azt, hogy egy ítélőszék előtt állok, mögötte a bírákkal. Csak érzem őket. A levegő szilárd, a hely kristálytiszta. Jaj, nem találom e furcsán tökéletesre a szót! De itt minden makulátlan, itt minden, ami csak vagyok látható, még én is látom. Könnyezem, s talán zokogok, de nem az ítélettől vagy a félelemtől, hanem az igazság erejétől, a szembesülés lehetőségétől. Félelmetesen felemelő pillanat volt.

Valamit mondanak. Olvassák az ítéletemet. Nem értem a szavakat, de nem is érzem most fontosnak, úgy érzem, már csak futószalagon vagyok, mert mikor beléptem ide, már tudták, hogy mit fognak felolvasni. Aki ide kerül, azt érzem, már eldöntött sorsával szembesül.
Most kijáratokat érzek. Járatokat más felé. Emberek és lelkek, korábban élők és furcsa démoni alkatok is áramlanak mindenféle folyosókon. Leginkább kétirányú futószalagot látok. Rajta az emberek lelkeit. Ezek szerint én is elveszítettem már a testemet?
Megvagyok, de a válasz mégiscsak az, hogy igen. Már nincsenek bírák. Úgy érzem, megjegyzéseik voltak, de nem kaptam ítéletet, büntetőt semmiképp. De megmértek. Ezt határozottan érzem magamon, hogy megmértek, és jó, hogy csak megjegyzéseik voltak.
Az utamon, ahol most vagyok, még mindig sötét van, de mintha várni kellene valamire. Mint egy rendelő várójában: csak várunk, hogy szólítsanak. Egyedül vagyok, de érzem, hogy sokan vannak közel hozzám, akik ugyanígy egyedül vannak, mint most én.
Merre megyek tovább, mi fog most történni? A kíváncsiság az, ami újra a legerősebb bennem. És miért írom én mindezt? Talán, mert mindenki erre jön, mindenki ide jön, mindenkit így visznek és mindenkit ugyanígy megmérnek. Mindenkit egyformán. De jó, hogy így van. E bizarr helyen a legjobb érzés az, hogy minden olyan tökéletes és makulátlanul precíz. Az ember még bízhat is a Halálban, mert meg lehet róla győződni, hogy itt minden pontosan van vezetve és mérve, itt hiba nincsen, ezt a fogalmat még sosem használták itt. Mi lehet a technikájuk, ezt kifürkészném egyszer. S még mindig csak várok a sötét váróban. Az ítélet megvolt, ha lenne nálam szendvics, most elővenném. Ez pont az a helyzet.
A pillanatnyi megkönnyebbülésem mellett látom és érzem, hogy sokan utolsó útjukra mennek az ítélő teremből. Az ilyen alakok sötétek, rajtuk az árny színe kormos, fekete. Ők lefelé mennek a mozgójárdán, s tudom, hogy onnan nekik nincs már visszaút. Piros és sárga tűz lángol az út alján, s a mozgójárda csak egy irányba megy, lefelé. Szemlélődhetem. A várakozásom tehát egy kegyelmi lehetőség is, hogy láthassam, mi zajlik itt, és megérezhessem, hogyan is mennek itt a dolgok.
A repülőtér várótermében éreztem már hasonlót. Nézek ki az ablakon és figyelem, hogy a repülők föl- és leszállnak, jönnek és mennek. Zajlanak a sorok és én csak ülök és várok a saját soromra. A jegy pedig már a kezemben, mert az ítélet már megmutatta, mire vagyok méltó és mire nem. Csak én nem tudom még.
Vajon mennyi az élet? Teszem fel a kérdést, hiszen van időm megérteni, hogyan is kerültem ide. Az élet értelmét itt látjuk meg csak igazán. Amikor már csak várunk, és nézünk a sorsunk utáni sorban. Az életem, ami a fátyolon onnan volt, egy borsóként látom a tenyeremben. Nem annyira zölden, mint amennyire kéne, vagyis jelzi, hogy az életem érettsége, azaz kihasználása nem sikerült a legjobban. De azért nem fekete a borsó, csak egy kicsit sárga. Éretlen és fakó.
Az életem tehát ennyi. A saját kezemben láthatom összesűrítve, töményen, de semmi sem hiányzik belőle. Látom a kiskutyákat ugatni, az óvodás székeket, a délutáni alvások színhelyeit, az iskolalépcsőt, a fehér kis ingemet, a kék nyakkendőt, a környezetismeret 3-as dolgozatot, Kingát a 7. B-ből a földszinten, ahogy rám mosolyog, a felvételi lapot a középiskolába, a tanárúr arcát, ahogy a játék fogalmáról kérdez, édesanyám aggódását a teremajtón kívül. Mindenki ott van, mindenki. Benne a tenyeremben.
És már csak zokogok. Nem is tudom miért, csak teli erőből zokogok. A lehetőségeken, azokon, amiket nem éltem meg. Azt hiszem, nehezen találok olyat, amit valóban megéltem. De a legrosszabb benne az, hogy érzem, csak egyedül magamat hibáztathatom emiatt. Vajon akkor miért nem tettem meg?
Megnyugszom. Ülök a váróteremben, az ítélőszobán túl, kezemben a borsónyi életemmel. Tudom most már, hogy visszamehetek. Tudom, hogy van egy kiskapu innen a váróteremből, ahonnan egy csapásra újra a fátyolhoz érkezhetek és senki sem állja az utamat, hogy visszatérjek. Ide, a testembe, az életembe.
Megérkeztem, itt vagyok.
Akkor mennyit is ér az élet? S bár sok mindent láttam, és átéltem, nem kaptam rá választ. De, mégis.

Az élet annyi, amennyit én beleteszek. Csak ennyi, és milyen sok.

Forrás: www.boldoganya.eoldal.hu