A só-mítosz és a valóság

Az ember és a só viszonyának tisztázásához bizony sok millió évet kell visszalapoznunk a Homo sapiens történetében, egészen odáig, amikor még őseink – sok millió évvel ezelőtt – félig vízparti, félig vízi életet éltek, vagyis nagyon sok tengeri eredetű táplálékot fogyasztottak…
„Vízimajom”-korszakunknak tulajdonítható csupaszságunk is, minek következtében rengeteg vizet és sót veszítünk, különösen melegben.
Mivel mindennek, ami az evolúció során kialakult, értelme van, adódik a kérdés: miért választunk ki annyi sót verejtékünkkel?
A válasz nyilvánvaló: a sókiválasztás mechanizmusai vízimajom-korszakunkban alakultak ki, amikor a sok tengeri élőlény elfogyasztásával szervezetünkbe került rengeteg sótól valahogy meg kellett szabadulnunk. Minden víziemlős megküzd valami módon ezzel a problémával.Ám ahogy az emberi faj szaporodott és elvándorolt a vizek partjáról, az addig előnyös jelentős sókiválasztás hátrányos tulajdonsággá vált. Ezért alakult ki már a kezdetek kezdetétől, hogy az ember sópárlásból, sóbányászatból szerezte be a táplálékaihoz az étrendjéből megfogyatkozott sót. Ám a só utáni sóvárgás nem csupán az embert, de az állatokat is jellemzi. Mindebből arra következtethetnénk, hogy a sóhiány – és nem a só-többlet – a nagyobb probléma, mint azt állandóan mondogatják nekünk.

Sósak vagyunk!

Az emberi szervezet átlagosan 250 g sót tartalmaz. Nagy melegben több liter vizet is veszíthetünk, s minden literrel 1-2 g sót is kiizzadunk.

A só és a tudomány

Korunk orvostudománya az embert bonyolult szerkezetnek tekinti, amelynek titkait állatkísérletekkel meg lehet fejteni. Ehhez nyulakat, patkányokat, majmokat használnak. Bár minden emlősállat működése nagyjából hasonló, éppen a finom működésekben rejlenek jelentős eltérések. Ráadásul maga az emberi faj sem annyira egységes, mint azt gondolnánk. Előtörténetünk fényében naivitás állatkísérletek alapján a magas vérnyomásért a túlzott sófogyasztást okolni.
A magas vérnyomás sóhipotézisét megalapozó kísérletekben például nagy mennyiségű sót adtak patkányoknak, majd kimutatták a vérnyomás növekedését. Ám a patkány nem ember, ráadásul bundás állat, nem verejtékezik, és még sorolhatnánk a különbségeket. Végeztek vizsgálatokat majmokkal is, mondván, hogy 98,6%-ban génrokonok vagyunk, s a sok só majmoknál is magas vérnyomást okozott. Csakhogy a majmok, szemben emberelődeinkkel, sohasem fogyasztottak tengeri élőlényeket, továbbá bundás állatok, nem úgy izzadnak, mint az ember. Egészséges embereken végzett vizsgálatok, melyekben infúzióval nagy mennyiségű só bevitelével vérnyomás-emelkedést lehetett kiváltani, látszólag ugyanezt igazolták. Kiderült azonban, hogy ha nem két hétig folytatták volna a kísérleteket, hanem huzamosabb ideig, a kísérleti személyek szervezete alkalmazkodott volna a nagy sóterheléshez is. Más vizsgálatok azt bizonygatták, hogy a sok sót fogyasztók közt gyakoribb a magas vérnyomás. Kiderült azonban, hogy a stressz hatására ugrásszerűen megnő a sószükséglet – na meg egyesek vérnyomása is.

JÓL TUDJUK!

Az esszenciális magas vérnyomás oka a stressz.
Mindezekből a kérdéses vizsgálatokból lassan mégis kialakult az a dogma, hogy a sok só fogyasztása felelős többek közt a magas vérnyomásért, és ha népességszinten közegészségügyi intézkedésekkel sikerülne visszaszorítani a sófogyasztást – hirdették a sóhipotézis hívők –, jelentősen csökkenne a szív- és érrendszeri eredetű halálozás.

A só szükséges

Naponta táplálékunkkal 10-15 g sót fogyasztunk. Napi 3 g-nál kevesebb sófogyasztás előbb-utóbb sóhiányhoz, fokozott vízürítéshez, majd kiszáradáshoz vezet.

Érdekes eredmények

2004-ben a Chicagói Egyetem genetikai kutatócsoportja bizonyította, hogy a fokozott sóvisszatartásért felelős gén igen aktív típusa jellemző az Egyenlítőhöz közel élő népek körében, majd az Egyenlítőtől távolodva egyre elterjedtebb egy olyan mutáció, amely már „hibás”, vagyis nem szolgálja a sóvisszatartást. Az Egyenlítő vidékén élők körében ez az inaktív gén mindössze 6%-ban fordul elő, Kelet-Ázsiában már az emberek 55%-ában, a japánok körében 77%-os elterjedtséget mutat, és az népeknél körében az arány 80–95%-os. A vizsgálatból érthetővé vált, miért érzékeny a sóra pl. az afrikai amerikaiak vérnyomása.

Ártalmas-e a sok só?

1984-ben az INTERSALT-vizsgálat keretében a világ 52 népcsoportjánál vizsgálták a napi sófogyasztás és a vérnyomás kapcsolatát, s még az igen sok sót fogyasztóknál sem találtak összefüggést.
  • Hugh Tunstall-Pedoe és munkatársai 10 000 embert követtek 7 éven át, és eredményük szerint a sófogyasztás mindennemű – így a szív- és érrendszeri eredetű halálozással szemben is –, védőfaktornak bizonyult.
  • Michael H. Alderman 1998-ban 21 000 ember ötéves sófogyasztását és halálozását elemezve kimutatta, hogy minél kevesebb sót fogyasztott valaki, annál nagyobb volt az esélye a halálra. Külön elemezte a szív- és érrendszeri betegségekből származó halálozást, és itt is ugyanazt kapta: a csökkent sófogyasztás fokozza a szívhalál valószínűségét.
  • Jaakko Tuomilehto és munkatársai – a finnek nagyon sok sót fogyasztanak – 2001-ben közölték 13 éves követéses vizsgálatukat, melyben 2300 finn férfit és nőt vizsgáltak, és a sófogyasztás nem, csak az elhízás jelentett kockázatot a szívhalálra.
  • David A. McCarron egy amerikai táplálkozástudományi lapban megjelent összefoglalóját így indította: „Régóta tartja magát a feltevés, hogy a só a magas vérnyomást okozó táplálkozási mumus… de ezt a hipotézist teljes mértékben sohasem igazolták sem a kutatók, sem az adatok.” Majd: „Bizonyító tények hiányában is széles körben elterjedt hiedelemmé, ill. szélsőséges ortodox tanná vált.”

Mi a helyzet a vérnyomással?

Minden magas vérnyomásban szenvedő betegnek elsőként ajánlják, hogy csökkentse a sófogyasztását.
Lee Hooper és munkatársai 2002-ben 11 hosszú távú sócsökkentő vizsgálatot elemeztek. Eredményük szerint a szisztolés vérnyomás átlagosan 1, a diasztolés pedig 0,6 Hgmm-rel csökkent. A hatás jelentéktelen!
Nem meglepő hát, hogy Shigeki Yamada és munkatársai 2003-ban azt közölték, 109 ezer ember 10 éves követése során a sófogyasztás és az agyvérzés közt nem találtak kapcsolatot.
Természetesen akad, akinek árt a túlzott sófogyasztás. Mint a genetikai vizsgálatok is mutatják, északra haladva egyre csökken, de nem tűnik el teljesen a fokozott sóvisszatartásért felelős gén. Aki ilyen génnel bír, esetleg vesebeteg, vagy más okból csökkent a sókiválasztása, jól teszi, ha korlátozza sófogyasztását.
De egészséges embereknél a sóbevitel csökkentése – úgy tűnik – több kockázattal, mint előnnyel jár.

Kismamák, figyelem!

Gyakori tanács terhes nőknek, hogy csökkentsék sófogyasztásukat. Az Amerikai Szülészek és Nőgyógyászok Kollégiuma nem javasolja a sócsökkentést, mert haszontalannak és veszélyesnek ítéli. A terhességi magas vérnyomás evolúciós „termék”, a magzat jobb vérellátását szolgálja, és kezelése csak súlyos esetben indokolt!

A só, a gyomorfekély és a gyomorrák

A gyomorfekélyt majd a gyomorrákot előidéző állapot az átlagosnál előbb alakulhat ki a nagyobb mennyiségű sót fogyasztók körében, amennyiben eredetileg a Helicobacter pylori nevű baktérium okozta panaszukat – olvasható az Amerikai Mikrobiológiai Társaság honlapján. Hanan Gancz és munkatársainak az élő szervezeten kívül (in vitro) végzett legújabb vizsgálatai szerint egyértelmű összefüggés van a H. pylori aktivitása és az étrend magas sótartalma között. A kérdés régóta kutatott. Shoichiro Tsugane és Shizuka Sasazuki Gastric Cancer szakfolyóiratban 2007-ben megjelent összefoglalójuk szerint azonban ez a sok sóval tartósított húst, zöldséget fogyasztókra érvényes.

Szendi Gábor

Forrás: www.ideal.hu

Reklámok